KomolyZene

Kamarazenéjében, szvit- és koncertmuzsikájában Händel olasz és francia hagyományokat követ. Akárcsak Bach, ő is gyakorlati célú, alkalmi műveket komponált, amelyek már kortársai körében is egyértelmű sikert arattak.

Napjainkban Brahms kifejezetten divatos zeneszerzőnek számít, művei állandó pillérei mind a zenekari, mind a szólóhangversenyek műsorainak. Ennek ellenére sem a hallgató, sem az előadó számára nem könnyű feladat Brahms zenéje. 

1903-ban komponálta Debussy ezt a sorozatot, amely a Pelléas befejezése óta első zongoraműve volt. Míg a Pour le Piano három darabjában letűnt korok szellemét idézte fel, ezúttal három különböző földrészt, tájat, koloritot ábrázol. 

Jellegzetes romantikus alkotás; ez nemcsak abból a tényből derül ki, hogy a zongora vezető szerepet játszik az együttes hangszerei között, hanem magának a zongorának szánt zenei anyag is híven reprezentálja az 1830-as évek zongorastílusát: telt fogású akkordok széles gesztusú, patetikus témája indítja a kompozíciót, és ezt a témát a zongora virtuóz futamai után a vonós hangszerek is megszólaltatják.

Musikalisches Opfer, magyarul: zenei áldozat, felajánlás. Bach kései remekműveinek egyike, 1747-ből való. A mű abból az alkalómból íródott, hogy a zenekedvelő porosz király, Nagy Frigyes potsdami udvarában vendégül látta a komponistát, és néhány ütemes témát adott egy fúgához. Bach, amikor eltávozott Potsdamból, elhatározta, hogy a feladatot alaposan kidolgozza, és két hónappal később a király témájára nagyszabású sorozatot írt, amelyben az ellenpontozó művészet különféle próbatételeit oldotta meg. A sorozatot Nagy Frigyesnek ajánlotta.

1726-ban Bach hozzákezdett a partiták nyomtatásban való megjelentetéséhez. A kiadást a saját költségén fedezte, ezért józan óvatossággal egyszerre csak egy partitát publikált, majd amikor vállalkozása sikeréről meggyőződött, sorozatba foglalta a hat kompozíciót és Klavierübung I. cím alatt bocsátotta közre 1731-ben. Az „op. 1” jelzésű kiadvány általános kelendőségnek örvendett. Forkel szerint egy pályáján elinduló zongorista számára biztos sikert jelentett, ha Bach partitáit megtanulta.

Mint kora egyik legnagyobb hegedűse, a hangszer pedagógiáját igen magas fokra fejlesztette; mint zeneszerző, a barokk zenekari muzsika stílusának alapjait vetette meg öt sorozat (op. 1., 2., 3., 4., 6.) concerto grossójával, illetve kamaraszonátájával. A concerto grossókat az op. 6. gyűjtemény foglalja magába. Ez a sorozat a zeneszerző halála után, 1714-ben jelent meg Roger amszterdami kiadónál, és tizenkét darabot — nyolc „templomi” és négy „kamara” versenyművet tartalmaz.

Az op. 20 hat kvartettjét Haydn 1772-ben komponálta. A sorozat hamarosan nyomtatásban is megjelent, sőt, egymás után több kiadó is közreadta. 1779-ben került forgalomba a Hummel cég gondozásában az a példány, amelynek címlapját a Nap rajza díszítette. Bár ezt más kiadások is megelőzték, Haydn op. 20-as vonósnégyesei „Nap-kvartettek” néven váltak ismertté. Pedig ezt a ciklust már csak laza szálakkal tartja össze a közös opusz-szám: lényegében valamennyi darabja egyedi, öntörvényű kompozíció, a zeneszerző leleményének sokszínű; sokarcú megnyilatkozása, a műfajban való jártasságának bámulatra méltó példája: összefoglalás és új célok kitűzése.

A zeneirodalom egyik legnépszerűbb hegedűversenyét Csajkovszkij 1878-ban komponálta, és a magyar származású világhírű hegedűvirtuóznak, Auer Lipótnak ajánlotta.

A Tarasz Bulba című zenekari rapszódia 1918-ban keletkezett, Gogol műve nyomán. Janácek három epizódot ragadott ki drámai izzású, expresszív és színes zenéjével.

Az 1892-ben írt szimfonikus költemény — amely a Finlandiával együtt Sibelius világhírét megalapozta — méltón képviseli azt az egyszerű, viszonylag kis hangkészlettel élő, kevés szóval rendkívül sokat mondó népi hangot, amely számunkra sokkal inkább ismerős, semhogy egzotikusnak tartanánk.

A dumka ukrán népi tánc és dal, amelynek sírva vigadó hangulatváltásai, kesergésből féktelen duhajkodásba átcsapó kedélyvilága a mi csárdásunkéval rokon. 1890—1891-ben komponált zongoratriójában Dvořák hat dumkát sorakoztat egymás mellé.

Csajkovszkij zongoraművei nem játszanak jelentős szerepet alkotásában, bár mennyiség tekintetében nem maradnak el a zenekari, kamarazenei és vokális kompozíciók mögött. 1875–76-ban egy zenei folyóirat megrendelésére havonta komponált Csajkovszkij egy rövid jellemdarabot. Példaképe nyilvánvalóan Schumann zsánerkép jellegű rövid zongoradarabjai között található.

A kompozíció az 1937-es párizsi Világkiállítás alkalmára készült. Scaramouche, akinek nevét Milhaud a kétzongorás szvit címében örökítette meg, eredeti nevén Fiorelli nápolyi színész volt, aki 1694-ben halt meg.

Egyetlen vonósnégyesét Sibelius 1909-ben írta. Ez a körülmény arra utal, hogy a zeneszerzőnek nem lehetett folyékonyan beszélt idiómája kvartett-nyelv, és gondolatait a zenekari koncepcióból szűrte le a négy vonós hangszeren való megszólaltatás céljára. A mű formáját tekintve középúton áll a szonáta és a szvit között.

Ezt a művet Ravel — a G-dúr koncerttel egy időben — Paul Wittgenstein zongoraművész felkérésére írta, aki jobb karját az első világháborúban elvesztette. A darab egyetlen nagyszabású tételből áll, amely azonban három formarészre tagolódik: két lassú szakasz fog közre egy gyorsat.

Richard Specht, Strauss lelkes biográfusa szerint, ha egy földrengés elpusztítaná az Alpok csodálatos vidékét, Strauss szimfonikus költeménye hű képet adna e tájról, amelyet a kottalapok mindörökre megőriztek! A program — egy hegycsúcs megmászása, és az út visszafelé viharban — ezúttal csak a formai keretet nyújtja a tisztán zenei koncepcióhoz.

Mozart szonátáiban két helyen találkozhattunk variációs tétellel (D-dúr, K 284 és A-dúr, K 331 ). Zongoraművei között azonban a variáció mint önálló műfaj is jelentős szerepet játszik: a Köchel jegyzék tizenöt variációsorozatát tartja nyilván.

Az 1885-ben készült sorozat nyomtatásban csak 1956-ban jelent meg. Liszt úgy tervezte, hogy később majd meghangszereli e darabokat, amelyek a 19. század jeles magyar egyéniségeinek állítanak emléket. Sajátságos módon – de talán nem véletlenül! – mindegyik tragikus zene, sirató vagy gyászos hangú emlékezés azokra a művészekre és politikusokra, akikhez Lisztet személyes kapcsolat is fűzte.

Eredetileg kétbrácsás vonósötösre írta Boccherini, utóbb a második brácsát gitárral helyettesítette. A hangszerösszeállítás, valamint a zárótétel spanyol koloritja arra utal, hogy a mű a zeneszerző spanyolországi működése idején keletkezett.

1719 táján került Bach kapcsolatba Christian Ludwig brandenburgi őrgróffal, aki lelkes zenebarát volt. A zeneszerzőtől néhány kompozíciót kért udvari zenekara számára. Bach hat versenyművének partitúrája utóbb a berlini királyi könyvtárba került (nyomtatásban csak 1850-ben jelent meg).

Goethe hasonló című balladája nyomán írta Dukas ragyogó nagyzenekari scherzóját, amelyet 1897-ben maga vezényelt a nagysikerű bemutatón. Dukas zeneműve szellemesen és híven követi a költemény menetét, utalásai világosak és könnyen érthetőek. Ezért vált a darab olyan széles körben népszerűvé.

Boccherini — korának egyik leghíresebb gordonkaművésze négy versenyművet irt e hangszer számára. Napjainkban leggyakrabban a B-dúr koncert hallható. A szólóhangszert kísérő zenekar eredeti előírás szerint vonós együttesből és két kürtből állt.

A IV. szimfóniával kezdődik a köztudatban levő Csajkovszkij-szimfóniák sora. 1877-ben komponálta szerzője, és legendás hírű pártfogójának, Meck asszonynak ajánlotta. 1878-as moszkvai bemutatóján a darab csak mérsékelt sikert aratott.

1867-ben komponálta Grieg a Lírai darrabok címmel összefoglalt nagyszabású sorozat első kötetét (op. 12). Az utolsó kötet (op. 71) 1901-ben keletkezett: a zeneszerzőnek tehát úgyszólván egész életművét behálózzák ezek a rövid zsánerképek, amelyek között olyan népszerű alkotások is találhatók, mint az Albumlap (op. 12 No. 7), a Pillangó (op. 42 No. 1), A tavaszhoz (op. 42 No. 6) vagy a Troldhaugeni nász (op. 65 No. 6).

1789 júliusában kelt az a levél, amelyben Mozart hat vonósnégyes komponálásának tervét említi. E műveket Frigyes Vilmos porosz királynak szánja, az első egy hónappal előbb már elkészült, de végül is a hat vonósnégyesből csak hármat írt meg a zeneszerző. A porosz király lelkes gordonkajátékos volt, így a neki szánt kvartettekben a gordonka kiemelt szerepet játszik.

A mű 1909 és 1915 között íródott, azzal a bevallott céllal, hogy — a komponista szavai szerint — „helyek, élmények és érzelmek emlékét idézze fel”. Az andalúziai népzene jellegzetes ritmusait, hangsorait, dallamfordulatait és ékesítéseit örökíti meg e három „szimfonikus impresszió”, amelynek hatását a beleszőtt virtuóz zongoraszólam különösképpen emeli.

A Pulcinella című táncjáték nemcsak Stravinsky életművében jelez elhatározó fordulatot, hanem a modern zene úgynevezett neoklasszikus irányának kezdetét is ettől számítják. Stravinsky különös kettősséget teremtett a XX. század zenei nyelve és az újjáélesztett barokk hangzásvilág között.

A Szent Sebestyén Claude Debussy késői alkotóperiódusának nyitánya. Ebben a műben szólal meg először a "musicien français" utolsó műveinek klasszikussá leszűrődött és teljesen megtisztult hangja.

Van az oratóriumnak egy olyan ága, amely már a műfaj korai évszázadaiban, olasz földön ismert volt, és amely legmagasabb csúcsát Haydn "Évszakok"-jában érte el: az ún. idilli-oratórium. Tulajdonképpen ez a zsáner a világi oratórium múltszázadi fő megjelenési formája. Schumanné az érdem, hogy ezt a műfajt feltámasztotta.