Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Glinka: Esz-dúr szextett

2015.01.20

Mihail Ivanovics Glinka (1801—1857): Esz-dúr szextett

A múlt század harmincas éveinek elején Glinka Európában tett utazásokat. Ez idő tájt írt kamarazenei kompozícióin olasz operai élmények hagytak nyomot: egyik szerenádját két hegedűre, gordonkára, nagybőgőre és zongorára Bellini Az alvajáró című operájának témáira írta, másik hasonló jellegű műve brácsára, gordonkára, fagottra, kürtre és zongorára (vagy hárfára) Donizetti Anna Bolena című operájából merítette anyagát. Mindkét mű 1832-ben készült, és ugyanebből az évből származik a vonósnégyesre nagybőgőre és zongorára irt szextett is, amelyik — nyilván megkülönböztetésül — a zeneszerző az „eredeti”(Sestetto originale) jelzőt adta.

Jellegzetes romantikus alkotás; ez nemcsak abból a tényből derül ki, hogy a zongora vezető szerepet játszik az együttes hangszerei között, hanem magának a zongorának szánt zenei anyag is híven reprezentálja az 1830-as évek zongorastílusát: telt fogású akkordok széles gesztusú, patetikus témája indítja a kompozíciót, és ezt a témát a zongora virtuóz futamai után a vonós hangszerek is megszólaltatják. Ez után kezdődik a szonátatétel kantábilis, kifejező dallammal — természetesen megint csak zongorán. A kidolgozás során több ízben, emlékeztetőül felhangzik a patetikus akkordikus téma is, ezúttal a vonósokon.

A lassú tételben a vonós hangszerek funkciója az elhanyagolhatóságig összezsugorodott. Hosszú ideig a zongora szólóját halljuk, és amikor elmondotta már briliáns mondanivalóját, mikor kimerült tematikus vénája, akkor halvány pizzicatókkal bekapcsolódnak játékába a vonósok, de zenei anyaguk mindvégig megmarad a dekoratív kíséret korlátjai között. A zárótétel sejtelmes, háromszoros pianissimo mélyéből bontakozik ki a zongora basszusából feltörő skálamenetekkel. A ritmikus, pregnáns témát csak akkor szólaltatja meg a zongora, amikorra a hangok erőssége és magassága a maximumot érte el. Bár a virtuóz csillogás most is mindvégig a zongoráé, a téma motivikus feldolgozását a zeneszerző a vonósokra bízta, és első alkalommal teremtett igazi kamarazenei hangzást. A nagy apparátushoz és az anyag eddigi nagyszabású megmunkálásához képest a befejezés viszonylag szerény.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz