Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mendelssohn: Három vonósnégyes op. 44.

Az op. 44 három vonósnégyest foglal magában. Ezeket Mendelssohn 1837—1838-ban írta, és a svéd trónörökösnek ajánlotta. Egy évtizeddel korábban irt két vonósnégyese (op. 12 és 13) során már elsajátította a kvartettírás valamennyi követelményét, és a hangszerek deklamálásának szenvedélyes nyelvét éppoly folyékonyan beszélte, mint a kontrapunktikusan vezetett szólamok kötött idiómáját.

D-dúr vonósnégyes, op. 44. no. 1.

A D-dúr vonósnégyes sebes iramú első tétele szinte feltartóztathatatlan elánnal, lélegzetnyi pihenő nélkül lüktet, fon, lobog, és csak melléktémájának enged szélesebb kibontakozást a türelmetlen komponista.

A Menüett e hagyományos táncot idillikus-népies pasztellszínekben eleveníti fel.

A harmadik tétel sem igazán lassú, hiszen előírása szerint „con moto”, azaz mozgalmas tempót kíván. Igazi lassú tétel tehát nem is hangzik fel ebben a kompozícióban, amelynek elsődleges alkotóeleme a mozgás.

A finálé az a cél, amelyre az eddigi tételek siető és türelmetlen dinamizmusa irányult. Ebben a nagyszabású és felettébb személyes hangú zárótételben ismét a mannheimi mesterekre utaló hármashangzat-motivika uralkodik. A hangszerelés túlnyomórészt orkesztrális.

E-moll vonósnégyes, op. 44, no. 2

„David kamaraegyüttese tegnap este bemutatta e-moll vonósnégyesemet. Scherzóját megújráztatták, de a zenebarátoknak az Adagio tetszett leginkább, amin módfelett csodálkoztam. Már a közeli napokban új vonósnégyes megírásába kezdek, s remélem, az jobban sikerül...” — írja Mendelssohn 1837 októberében öccsének (vö. Jemnitz Sándor: Mendelssohn, 1958, 165. l.).

Ez a kompozíció kevéssé tér el az eddig megismert Mendelssohn-kamaraművektől. Első tételéből a mannheimi „rakéta”-motívum hat ismerősnek.

Scherzójából a „Szentivánéji” tündértáncok kobold-varázsa ragad meg újból.

A lassú tétel a „Szöveg nélküli dalok” szerzőjének kiapadhatatlan dallami leleményéről győz meg.

 

Esz-dúr vonósnégyes, op. 44, no. 3

Tematika szempontjából az Esz-dúr kvartett első tétele dolgozik a leginkább egyéninek nevezhető anyaggal. A főtéma rövid és kifejező mozdulatot jelképez, és motivikus fejlesztését a zeneszerző igazi kamarazenei eszközökkel viszi véghez.

A Scherzo alapjában homofon tétel; 6/8-os metrumú, szökellő kobold-lépteit (a dallam csaknem kizárólag szekundokban mozog) — a gordonka mutatja be; általában aránylag nagy szerepet kapott e tételben a gordonka. A befejező szakasz ismét zenekari léptékkel mért unisono menetek impozáns hangmasszáit alkalmazza.

A ¾-es ütemű Adagio non troppo ritmusképletét a méltóságteljes spanyol táncokból — leginkább pedig Mozart Figarójából — ismerjük.

A szélsebes tempójú zárótétel előadói egyforma mértékben részesülnek a virtuóz feladatból; bár lapidáris unisono ütemek e fináléból sem hiányoznak, mégis ebben valósította meg Mendelssohn a legigazibb kamarazenei hangzást.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz