Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Schubert: A-dúr zongoraötös

Franz Schubert (1797-1828): A-dúr zongoraötös, op. 114

Ez a mű hallatlan népszerűségét a negyedik tételében variációs formában feldolgozott Die Forelle című dalnak köszönheti.

Keletkezésének éve 1819, megrendelője Sylvester Paumgartner, Steyr-i műkedvelő, akinek házában a bemutató lezajlott (Otto Erich Deutsch szavahihető állítása szerint a kvintett gordonkaszólamát a műpártolónak nem sikerült hibátlanul eljátszania). Bár nincs okunk amiatt aggályoskodni, hogy a kvintett elsősorban a dal révén vált közkedveltté, buzgón reménykedünk abban, hogy hallgatói egyéb értékeire is felfigyelnek: elsősorban arra a könnyed eleganciára, amellyel a zongora a négy vonós hangszerrel versenyre kel — nem véletlen, hogy a világhírű zongoravirtuózoknak a kamarazene területén tett kirándulásuk rendszerint e mű jegyében megy végbe. A vonós hangszerek nem a szokásos vonósnégyes-összeállítást követik: csak egy hegedű vesz részt az együttesben, a gordonka szólama mögött pedig szolid támaszt alkot a nagybőgő.

Talán az A-dúr hangnem, talán a hangszerek számának azonossága okozza, hogy az első tétel indítása Mozart Klarinétötösére emlékeztet:

a vonósok álmodozón kibontott, nyugodt harmóniáiból ott a klarinét karcsún magasba szökkenő futama emelkedik ki; itt a zongoraszólam perdül hangulatkeltő vállalkozási kedvvel az A-dúr hármashangzat felfelé törő fokain — igaz, hogy ezzel megelőzi a vonósok csendes invokációját. Mindvégig mesterkézre vall a szólamok diszpozíciója: a zongora számára az egész tétel során megőrzi a zeneszerző a mozgékony harmonikus figurációk üdítő effektusát; a hegedű javarészt tematikus anyagot szólaltat meg; brácsa és gordonka többnyire együtt halad; a nagybőgő pedig vagy csatlakozik hozzájuk, vagy hangulatos pizzicatók pengetésével alkotja a tétel harmóniai és ritmikai bázisát.

A lassú második tétel ezúttal valóban az első szerves folytatásának tűnik, mivel tematikája átveszi az előbbi zárótéma pontozott ritmusát. Érdekes, hogy ez a ritmusképlet Schubert elemzőiben rendszerint magyaros asszociációkat kelt: a nagy C-dúr szimfónia második tételét is ennek alapján érzik magyarosnak mindazok, akik hallottak valamit az elmúlt évszázadok bokázó ritmusképleteiről meg a zeneszerző zselizi működéséről.

A lassú tétel zongoraszólama feltűnően hosszú ideig unisono menetekben halad: akkor is, mikor a témát bemutatja, akkor is, mikor felbontott harmóniák figurációiból alakított közjátékot szólaltat meg.

Majd az ártatlannak tetsző, merő hangszeres játéknak tűnő F-dúr tétel a fisz-moll hangnem szenvedélyes árnyalataival színeződik el; az eddig nagyobbára párhuzamosan mozgó szólamok különválnak; s a brácsa-gordonka kettősén az a hang szólal meg, amelyet az érett Schubert kései remekműveiből ismerünk (vö. az Esz-dúr zongoratrió II. tételével).

A következő formarészben a „bokázó” képlet patetikus indulataival ismerkedünk meg, azzal a drámai feszültséggel, amely háromszoros pianissimóval megszólaltatott, homofon hangzások pontozott lüktetésében éri él tetőpontját a visszatérés előtt.

Schubert egész életművében a scherzo mesterének bizonyult. Ezt a kihegyezett ritmikájú, minimális motivikus anyaggal gazdálkodó, sejtelmes és mégis népiesen realisztikus lüktetést, a hozzá tartozó trió nosztalgikus „otthon-hang”-jának édes-bús kontrasztjával kevesen érezték át olyan ihlettel, mint ő. Figyelemreméltó, hogy ismételten milyen nagy jelentőséget tulajdonít az unisono szólammozgásnak: a trió finom dialógusát a hegedű-brácsa és a zongora két párhuzamosan mozgó szólamának szimmetrikus íve képezi.

A negyedik tétel az a mozzanata a műnek, amelynek népszerűségét köszönheti, és amelyet a kevéssé járatos hallgató alig győz kivárni: a „Pisztráng” dal feldolgozása hat változatban. A dalt Schubert 1817-ben, tehát két évvel a kvintett előtt itta Christian Friedrich Daniel Schubart, a XVIII. század kalandos életű irodalmárának költeményére. A klasszikus variáció módszereinek alkalmazása a dalt megannyi hatásos hangszeres feldolgozásban juttatja érvényre; az utolsó változat „eredeti formájában” eleveníti fel a kompozíciót, felidézve a zongorakíséret hangulat- és környezetfestő figuráit is. A finálé olyan remekmű, amely Schubert világát híven reprezentálja: megelevenedik előttünk a baráti társaság, a híres — olykor már a schuberti életművet hamis beállításban megvilágító — schubertiádák hangulatos köre, ahol a zeneszerző a zongorán rögtönözte a talpalávalót, majd megfeledkezve társaságáról, végtelen álmokat szőtt a billentyűk fölött, soha be nem fejezhető dallamokról, el nem apadó táncos kedvről, a metternichi Bécs befelé hulló könnyeiről és tűnődő mosolyáról. Nemcsak a kis formák — Moment musical-ok, Ländler-ek — örökítik meg ezt a táncoló kedvet, hanem olyan hatalmas ciklikus művek is, mint a posztumusz B-dúr zongoraszonáta.

Ez a finálé egyébként minden vonatkozásban szervesen illeszkedik a kvintett többi tételének sorába: megtaláljuk benne a pontozott ritmika és az unisono menetek eddig alkalmazott gyakorlatát és a hangnemváltások váratlan ötleteinek fűszereit egyaránt. Ami a nyomtatásban való megjelenést illeti, ez is „posztumusz” mű: 1829-ben, egy évvel Schubert halála után adták ki.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz