Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Webern: Három kis darab

Anton Webern (1883-1945): Három kis darab gordonkára és zongorára, op. 11

Webern számára a kamarazene különösen termékeny alkotói területnek bizonyult, amelynek keretében szabadon kísérletezhetett, és elképzeléseit hiánytalanul megvalósíthatta. Webern, miután elsajátította Schönberg és Berg tizenkétfokú kompozíciós praxisát, tovább ment az újításban, és az ún. szeriális technika megteremtőjévé lett. Ennek jegyében elvetette mind a forma hagyományos szerkezeteit, mind a dallamalkotás normáit. Arra törekedett, hogy a hangok egyenként, sőt: egyedenként önálló alkotórészekké váljanak, anélkül, hogy egymáshoz fűződő kapcsolatuk formaalkotó vagy emocionális tényező volna. Az atom oszthatatlanságának elmélete korunkban megdőlt: ebben a korban a zene eddig oszthatatlannak vélt alkotórészei is a végső lebontás folyamatába jutottak, mindaz, ami eddig alapanyaga volt — dallam, akkord — hangokra hullik szét.

A művek időtartama minimális: a hallgatónak alig jut idő még az egyes hangok appercipiálására is (= megértés, felfogás). Ez a végletes rövidség a maga nemében ugyanazt a sokk-hatást váltja ki, mint Webern és követői zenéjének megannyi más komponense.

Az útkeresés nemcsak művészi értelemben jellemzi Webern pályáját az 1910-es évek első felében, hanem magánéletének fizikai értemben vett mozgalmassága is ennek a nyughatatlan készülődésnek a jele. Állomáshelyei sűrűn változnak azután, hogy Schönbergnél befejezte a tanulást: 1910-ben Teplitz és Danzig, 1911-ben Berlin, 1912-benn Stettin, 1913-ban Bécs az otthona, és csak az első világháború kitörése vet véget szakadatlan vándorlásának.

Ennek a nyugtalan korszaknak utolsó instrumentális alkotása (utána hosszabb ideig vokális művekkel foglalkozik) a gordonkára és zongorára írt Három kis darab, amelyet Somfai László így jellemez (i. m. 83. o.): „...a stíluskorszakot lezáró Három kis cselló- és zongoradarab op. 11 eljut egy olyan pontig, amely a teoretikus számára talán a tetőpont (sűrítés, motivikus összefüggés-teremtés stb.), a játékos és a hallgató számára inkább határpont, amelyen túl már a követhetetlenség magánya várna az alkotóra...”

A minimális időtartam és a zenei anyag végsőkig leegyszerűsített tömörsége e néhány ütemes kompozíciónak is jellegzetes vonása. hallgatónak ismét „át kell állnia” az érzelmek mikrohullámhosszára, ha e néhány másodpercnyi tételekbe foglalt emócionális történéseket követni próbálja.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz