Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Allemande

Az allemande a 16. században és a barokkban elterjedt vonulós páros tánc, a barokk szvitben a 4 alaptánc egyike. Először 1550 körül fordul elő, P. Phalése lantkiadványaiban (1546/47), Attaingnant-nál (1546-1550) és Susato egy táncgyűjteményében (1551). A korai allemande páros ütemű, közepes tempójú, és gyakran 3/4-es ütemű gyors ugrótánc követi (recoupe, saltarello). Arbeau szerint (Orchésographie, 1588) az udvari allemande-ot több pár táncolta. Két vagy több, gyakran egyenlőtlen ütemszámú részből állt.

Az angol virginalisták (Bull, Byrd, Farnaby) és violakomponisták (W. Lawes) többnyire ötszólamú stilizált allemande-okat írtak, melyek az angol W. Brade (1609-21) és Th. Simpson (1617) nagy táncgyűjteményeivel kerültek át Németországba, ahol a hazai, táncdalon alapuló, általában négyszólamú "Dantz"-tól lényegében nem különböztek. Az allemande elnevezés Scheinnél az ötszólamú padouanából és gagliardából, legtöbbször ötszólamú courante-ból és négyszólamú allemande-tripla táncpárból álló, hangszeregyüttesre komponált szvitekben fordul elő (1617).

Schein és Scheidt két-vagy háromrészes, formájában és annak belső tagolásában a Dantzhoz hasonló allemande-jait J. Rosenmüller és Pezel erősebben stilizált allemande-jai követték, nagyobb ívű melodikával és bazdagabb ritmikával. Fokozódik a francia stílus hatása (ritmusmanírok, könnyed és elegáns szólamvezetés). Az utolsó hangszer-együttesre írt allemande-ok szerzői: Mayr, Muffat, Schmierer.

A 17. századi francia lantzenében az allemande elveszti dalszerű vonásait és tánckarakterét, ehelyett a dallamvonal szabad fejlesztése és álpolifónia jellemzi (style brisé). Két, olykor szabálytalan ütemszámú részből áll, gyakran mitológiai címet visel, prelúdium jellegű darabként táncok sorát vezeti be. 1650 körül ezt a fajta lant allemande-ot átveszik a clavecinisták. Couperin és Rameau hangzásuk pompájával kiemelkedő allemande-jai a Chambonnières-től örökölt motívumszövés mellett az olasz kamarastílus megnövekedett hatásáról tanúskodnak (szekvencia-technika, feminin zárlatok).

Itáliában az allemande a 17. század elején tűnik fel, Marininál (1617) és Farinánál (1626). A francia lantzene közvetítésével a kamaraszonátában is helyet kapott (Corelli, Vivaldi, Veracini), ahol kétrészességén belül variált visszatéréses formává fejlődött.

A német billentyűs zenében a Froberger által bevezetett francia allemande-típust Poglietti, Richter, Fux, Muffat, Pachelbel, Krieger, Fischer, Kuhnau, Lübeck és Händel fejlesztette tovább. J. s. Bach proporciós kétrészességen alapuló allemande-jai a tematikus-polifón és homofon-kantábilis olasz írásmódot, valamint a francia motivikus technikát egyaránt alkalmazzák.

Allemande-nak neveznek továbbá egy Svábföldön és Svájcban ma is használatos, 3/4-es táncot, amely közel áll a gyors keringőhöz ("Deutsch", Allemande, vagy Alla Tedesca többek között Haydn Esz-dúr triójában, Beethoven op. 130 B-dúr vonósnégyesében).

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon