Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ária

2012.10.25

Az ária (= levegő, atmoszféra) hangszerkíséretes szólóének, a 16. századtól a 17. század közepéig strofikus dal, ez után a daltól megkülönböztetett, kidolgozottabb, strofikus szöveghez már nem szigorúan kötött énekes darab. Az olasz aere és aria kifejezést már 1460-ban használták valamely zenedarab modusa illetve karaktere értelmében. Szűkebb értelemben az ária a 16. és korai 17. századi Itáliában bizonyos versmértékek rögtönzött előadásának ritmikai-melodikus szkémája.

1640-től a római és velencei operában a strófabasszus- és egyéb dalszerű formák (da capo aria, háromrészes dalforma) háttérbe szorultak és a mellékszereplők körére korlátozódtak. A főszereplők áriáiban a szövegismétlés, a strófák változó hosszúságú és hangnemű megzenésítése, recitatívók és koloratúrák beillesztése nyomán az ária fokozatosan elszakadt a strófadaltól. Az újabb, a daltól eltérő ária főformája mindenekelőtt a velencei operában kialakult da-capo ária, amely 1770 körül kiszorította a kétrészes (arietta) és háromrészes (abb) formákat, és hosszú ideig az európai opera uralkodó áriatípusa maradt. Háromrészes refrénes forma (aba, aabaa), a középrészben többnyire önálló tematikával. Vagy csembaló continuo kíséri, vagy zenekar (zenekarkíséretes ária), vagy obligát hangszerek, trombita (trombita-ária), vagy más fúvós- illetve vonóshangszerek. A 17. század végének deviza-áriája hangszeres bevezetéssel indul (deviza), az ének és a zenekari ritornell tematikája azonos.

A francia operában a recitativo és ária nem vált el olyan élesen, mint az olaszban, az uralkodó forma az egyszerű felépítésű, dalszerű air volt. Mellette 1700 körül tűnt fel az olasz ária, amelyet ariette elnevezéssel különböztettek meg a hagyományos airtől. Az olasz operaária hatását tükrözi a dalirodalom, az opera és, az obligát hangszerek fokozott használatával, J. S. Bach és Telemann kantátái.

A 17/18. század fordulóján az ária táncdarabot és táncdallamot is jelenthetett, miként azt Schmelzernél az anderter Tanz és Aria secunda szinonim alkalmazása, valamint Praetorius és Walther definíciója tanusítja. A 17. század közepe óta fordul elő az ária cím mint tánc a német szvitben (Händel Vízizene)), továbbá mint vonzóan dallamos, konkrét tánctípusra vissza nem vezethető tétel a csembaló- és hegedűzenében.

Az ária a szereplő lelkiállapotát gyakran természeti képpel világítja meg (hasonlat-ária) vagy affektus-típussal érzékelteti: a düh, bosszú, diadal koloratúrákban gazdag, gyakran egyes énekes virtuózokra szabott ária di bravúrában jut kifejezésre, a szenvedélyt a recitatív jellegű aria parlante, a bájt és finomságot a lassúbb aria mezzo carattere, a gyászt, fájdalmat, vágyakozást a vontatott largo- vagy adagio-tétel tükrözi.

Az ária jelenetszerű formája a 19. században recitatív és dalszerű részek sorából állt (Beethoven, Fidelio, Florestan áriája a 2. felvonás kezdetén), stretta-áriákban gyorsabb, fokozó zárórésszel (Verdi, A trubadúr, 1. felvonás, Leonóra scena e cavatinája). Wagner zenedrámáiban és Verdi kései alkotásaiban megszűnt a recitativo és ária elkülönülése. A zenedráma reakciójaként a 20. században újjáéledő "zártszámos" operában a recitatív részektől elkülönölő énekelt számoknál ismét előfordul néha az ária elnevezés (Hindemith, Cadillac, 1926, Neues vom Tage, 1929, Schönberg, Von heute auf morgen, 1939, Henze, Boulevard Solitude, 1951).

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon