Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ballada

A ballada műfajelnevezésként mondai tartalmú elbeszélő költeményt jelöl. A skót Thomas Percy kiadásában 1765-ben megjelent Reliquies of Ancient Engl. Poetry gyűjteménynépballadái hatással voltak Herder és mások népdalgyűjtő- és kiadó törekvéseire. A népdalkincsben a középkor óta gyakoriak a balladaszerű dalok, virágkoruk a 15-16. század. A művésziesebb románctól népi hangvétele különbözteti meg, Goethe az elsők között gyűjtött balladákat.

A Sturm und Drang kedvelte az ijesztő, lovagi témájú balladákat, legismertebb Brüger Lenoréja. Ennek az újabb balladának a zenei formája a strofikus dalból ered, majd az operajelenet és a melodráma bizonyos elemeit vette át (betoldott recitativók, indulók), gyakran hangulatfestő zongorakísérettel, vezérmotívumokkal. A késő 18. és a 19. század legjelentősebb ballada szerzői Zumsteeg, Neefe, Loewe, Schubert, Schumann, Brahms, H. Wolf. Ismert operai balladák: Senta balladája Wagner A bolygó hollandijából és Varlaam balladája Muszorgszkij Borisz Godunovjából.

Kórusballadákat írt Schumann, Mendelssohn, Bruch, Grieg, Humperdinck, Janácek, Distler. A hangszeres ballada eleinte irodalmi balladákból indult ki (Chopin, Brahms), de Liszt, Brahms és Grieg önálló zongoradarabokat is balladának nevez. A legismertebb zenekari ballada Dukas L'apprenti sorcier-ja (Goethe Bűvészinasa nyomán). A késői 19. században különféle formájú és hangszerelésű, a fantáziához, rapszódiához vagy capriccióhoz közelálló darabokat neveztek balladának.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon