Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fantázia

A 16. század kezdetétől a hangszeres darabok címe fantázia. A prelúdium, toccata, ricercar, capriccio és egyéb műfajokkal ellentétben a fantáziát formájában és műfajában a zeneszerzői kötöttségek lazulása, a formálás és invenció spontaneitása jellemzi, így az imrovizációhoz áll közel. A 16. század első felében a fantázia szinte kizárólag a lant- és vihuelajáték sajátja, az előjátékokkal és intonatiókkal szemben önálló előadási darab jellegét ölti. A tempómódosítások kívánatosak és szokásosak voltak a fantáziában. Itáliában a lantfantázia fő művelője Francesco da Milano, Franciaországban a mantovai A. da Rippa, G. de Morlay és J. Belin volt és mindkét országban működött az európai hírű Bakfark Bálint.

A fantázia történetének új fejezete 1560 körül kezdődött, amikor Itáliában a régi ricercar néven új műfaj keletkezett, amely a szólóhangszeres zene szerkesztésbeli tarkaságától kontrapunktikus hajlamával, a motettától pedig monotematikus törekvésével tért el, és a lant helyett a polifon faktúra megszólaltatására alkalmasabb billentyűs hangszereket részesítette előnyben. Az olasz fantázia csúcspontját és betetőzését Frescobaldi 1608-ban kiadott többrészes, változóan kettes és hármas ütemű, témavariáló fantáziái jelentik. Spanyolországban 1560 után a fantázia nem annyira műfajt, mint inkább magát a rögtönzést jelentette (tiento), így például T. de Santa Maríánál, akinek végcélja a billentyűs hangszer oktatásában a polifon rögtönzés volt.

Angliában a 17. században önálló eredeti tradíció alakult ki (fancy). A francia fantáziák 1610 körül többnyire szólamkönyvek formájában terjedtek. E. du Caurroy fantáziái túlnyomórészt vokális témákon alapulnak. A németalföldi J. P. Sweelinck kétfajta fantáziát írt: egyrészt sűrű szövésű, gyakran homofon echo-darabokat, másrészt egy témának közjátékokkal tagolt, diminuált és augmentált feldolgozásait. Németországban az ensemble fantázia az iskolai oktatásból nőtt ki, a billentyűs hangszerekre írt fantázia pedig Itáliából és Sweelincktől kapta a legjelentősebb indíttatást.

Scheidt és Steigleder egy-egy alkalommal német egyházi ének feldolgozásának címéül választotta a fantáziát. A sokrészes korálfantázia a 17. században a német orgonisták specialitása lett. Szabad téma imitációs feldolgozására mindinkább a fúga elnevezés nyert polgárjogot. A fantázia szó viszont ismét a szabadabb szövésű technikához kapcsolódott. Alkalmazkodott a kortárs zene prelúdiumainak stílusához (Pachelbel), otthonossá vált a concertók ritonelljeiben (Kriegel) és - részben még fugatoszövéssel - a szvit gáláns stílusú tételeihez kapcsolódott (Gottlieb Muffat).

A legmagasabb fokot J. S. Bach fantáziái képviselik, tartalmi gazdagságukkal, expresszivitásukkal, a korabeli orgonák és csembalók minden lehetőségét kihasználó virtuozitásukkal. Utánuk rendszerint fúga következik, hiszen a 18. században a fantázia lényegében bevezető funkciójú. Valószínű, hogy a Kromatikus fantázia Recitativo szakasza erőteljesen hatott C. Ph. E. Bachra, aki szabad fantáziáiban (Freien Fantasien) toccata-és prelúdium-stíluselemeket alkalmazott és csoportosított kantábilis, metrikus középpontok köré. Az ütemvonalak időnkénti hiánya és a basso continuo-szerűen vázlatos lejegyzés, arpeggio előírással, mindez mutatja, milyen nagy mértékben számítottak annak idején a játékos szabad fantáziálására, improvizálására.

A klasszikában a fantázia nem kevésbé fontos szerepet játszott. Mozart zongorafantáziái  kontrasztgazdag "átkomponált" ciklusok. Beethoven fantáziáiban ismét előtérbe kerül a formai kötetlenség. Op. 27, no. 1 és 2 zongoraszonátái a quasi una fantasia alcímet viselik, mert tételeik nem követik a szokásos fölépítést, és a tételhatárok egymásba mosódnak.

A romantikában a fantázia különböző törekvések színtere: tételek közötti tematikus-motivikus kapcsolat megteremtése részint a szonátaformára való utalással (Schubert, Wanderer fantázia), egyedi, önmagukban lezárt fantáziadarabok sorozatának ciklussá kovácsolása (Schumann, Kreisleriana) és a fantázia potpourrivá süllyedése a szalonzenében.


A 19. század második felében a fantáziának már nincs köze a szonátához, sokkal inkább a variációs technikához közeledik, a zongorára írt operafantáziákban (Thalberg, Liszt) és Reger korálfantáziáiban egyaránt. Bár a fantázia műfaja változatlanul erősen kötődik a zongorához, S. Neukomm óta zenekarra is születnek fantáziák. Schumann 4. szimfóniáját első megfogalmazásában Symphonische Phantasie-nak nevezte.

A fantázia műfajt felhasználták egzotikus népek jellemzésére is, többnyire egy-egy tipikus dalra építve (Glazunov, Balakirev, Busoni), és születtek fantáziák J. S. Bach zenéjének inspirációjára (Busoni, Fantasia contrapuntistica). Az atonális zenében a fantázia cím ritka példája: Schönberg, Fantázia (hegedűre és zongorára, op. 47).

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon