Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Frottola

A frottola a 15. század második felében és a 16. század első évtizedeiben Felső- és Közép-Itália polgári és arisztokrata köreiben élő dalforma, amely különösen Petrucci velencei nyomdász gyűjteményes kötetei révén (11 könyv, 1504-14) vált közismertté. További gyűjtemények jelentek meg A. de Antiquis nyomtatásában. A frottolát négyszólamú homofon szerkesztés jellemzi, amelyben a szopráné a dallam, a basszusé a harmóniai alap (ezért mozgásában gyakori a kvart és kvint lépés), a tenor és az alt pedig csak töltőszólam. Gyakran csak a vers első strófáját zenésítették meg, és a szöveget többnyire csak a szoprán szólam alá írták be, ami ad libitum hangszeres előadásra enged következtetni. Ügyes énekes-lantosok rögtönöztek is frottolát. A műfaj művelői közül mindenekelőtt a veronai Marchetto Cara és a mantovai B. Tromboncino említésre méltó.

Petrucci kiadványainak szerzői többek között L. Compère, Josquin Desprez, Pelegrino Cesena, M. Pesenti, Nicolo Pifaro, G. de la Porta. Név szerint is ismert költő-énekesek: Carieto (Nápoly), Serafino Aquilano (Róma), Cosa (Milano) és Testagrossa (Pavia). A szövegek fő témája a szerelem. Költeményként a frottola a ballata utóda: legegyszerűbb típusa a frottola barzelletta. Részei: négy trochaikus nyolcszótagos sorból álló Ripresa (a b b a vagy a b a b rímekkel) Mutazione (c d c d) és Volta (d a vagy d e e a). Egy másik frottola-típus négysoros strófákból áll, hétszótagos jambikus sorokkal, refrénnel vagy anélkül (a Ripresa rímrendje a b b a vagy a a a a, a strófáké c c c a, d d d a, e e e a stb.)

A frottola gyűjtőfogalom is, amely több megzenésített versformát ölel fel: strambotto, capitolo, óda, szonett, canzone. Az utolsó frottolagyűjtemény 1531-ben Rómában jelent meg, Valerio Doricónál. A későbbiekben ezt az igénytelen műfajt kiszorította a madrigál, villotta és villanesca.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon