Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gigue

A gigue (= táncolni) eredetileg ír, vagy angol táncdal, amelyből a 17-18. századi hangszeres zenében gyakori tánc alakult ki.

A jig J. Gaultier angol udvari lantos közvetítésével, 1635 körül került Párizsba, aki D. Gaultier-val együtt két alaptípust dolgozott ki: az első típus alapja 4/4-es ritmusséma, a másik páratlan ütemű (3/4, 6/4, 6/8, 3/8). Az első típus egyszólamú kezdetével, homofon vagy imitáló szövetével a lantszvit állandó tétele lett (allemande, courante, sarabande, gigue). A második típus a francia clavecin szvitben honosodott meg (Chambonnières, Pièces de clavessin, 1670, L. Couperin, d'Anglebert, Lebègue), szinkópákkal, késleltetésekkel, díszítésekkel, figulációkkal, komplementer ritmusokkal és imitáló szólamokkal gazdagított formában. Lully balettjeiben is fellelhető egy gigue-forma, a canarie-ra visszamutató felütéssel.

Fr. Couperin, akinek művészetében a kor valamennyi gigue-típusát felfedezhetjük, már érezhetően az olasz hegedű-giga hatása alatt állt - akárcsak később Rameau.

Az olasz giga egyrészt a francia clavecin-szvit gigue tételeiből származik, másrészt a régi olasz templomi szonáták, canzonék záróallegróiból. A giga "simán ritmizált" (Danckert), gyors tempók, jellegzetes hegedűfigurációk, puszta támasztó basszusok, a triótételekben többnyire terc- és szextmenetek, később hosszú frázisok jellemzik. Az imitáció és a súlyos (teljes ütemes) indítás a ricercare szerű canzona maradványa. A legkorábbi ismert gyűjtemény Vitalitól (op. 4, 1668), a francia (Leclair) és német hegedűiskola (Walther) mintájául szolgált tipikus forma Corellitől származik (op. 4, no. 4. 4. tétel, Giga).

1700 után Olaszországban a hegedű-giga cenzúra nélküli folyondár- és szekvencia-dallamosságával a virtuóz művészet próbaköve lett, s hamarosan nápolyi zeneszerzők (Sammartini, Pergolesi) közvetítésével helyet kapott a korai klasszika kamara- és zenekari zenéjében, ahol (pl. Haydnnál) gyakran presto zárótételként szolgált. A francia gigue-et Reusner vette át a német lantszvitbe, a zongoraszvitek lendületes zárótételét alkotó jellegzetesen német fúga-gigue első példáival pedig Frobergernél találkozunk. Froberger a metrum és ritmus alapján a francia lant-gigue-re utaló témához ellenpontot illeszt, amely egyúttal a kontrapunktikus kidolgozás második témája lesz, és bevezeti a gigue témafordításos második részét. Ezzel létrejött J. S. Bach későbbi kettősfúga-gigue-jeinek modellje.

Lully német tanítványai (Kusser, Erlebach, Mayr, Georg Muffat, Fischer) az ő gigue típusát vették át, míg az osztrák zeneszerzők (Schmeltzer, Poglietti) gigue-jei valódi táncdarabok, Biber, Gottlieb Muffat és Fux pedig népi egyszerűségre törekedtek. Froberger zongoragigue-formája az észak- és középnémet iskola (Reinken, Kuhnau, Lübeck, Böhm) közvetítésével Bachhoz jutott, aki fúga-gigue-et kontrapunktikus következetességgel gigue-fúgává alakította, pl. a 4. francia szvitben.

Bach egyébként szólószvitjeiben és partitáiban az összes gigue-modellt alkalmazta, Händel mindig az olasz gigue-et részesítette előnyben.

A 20. században újjáéledt többek között Debussy, Schönberg és Stravinsky műveiben.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon