Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Induló

Az induló elsősorban csapatok menetelésének ritmus- és tempóbeli szabályozására szánt zene. Az induló-zene ezért gyakran hangos és ritmikusan hangsúlyozott. A tánccal a lépő táncműfajokban érintkezik (intrada, pavane, polonéz), de az indulóban a menet szabályozottsága következtében nem olyan fejlett a periodikusság, mint a táncban, és a tempók, metrumok és ritmusok kevésbé változatosak (az indulók üteme többnyire páros: 2/4, a "lovassági indulók" 6/8-osok). Közös a táncban és az indulóban az, hogy mindkettő alkalmas a zenei stilizálásra és tipikus vonások kiemelésére:
papi induló: Gluck, Alceste, Mozart, A varázsfuvola, Wagner, Parsifal
gyászinduló: Beethoven, 3. szimfónia, Chopin, Szonáta op. 35, Wagner, Istenek alkonya, Mahler, 5. szimfónia
nászinduló: Mendelssohn, Szentivánéji álom, Wagner, Lohengrin.

Az ókori görögöknél a tánchoz hasonlóan az indulót is beszédritmus jellemzi. Aulosszal kísért indulókat alkalmaztak a hadjáratokban és a körmenetekben  is, innen került az induló be- és kivonulási indulóként a komédiába.

Az újabb induló a késő középkori körmeneti énekekből, keresztes- és zsoldosnótákból származik. Dallá alakított trombitafanfárok és dobkíséretes harántsíp-dalok formájában keletkezett. Az induló dalformája a 17. század óta két 6-16 ütemes részből áll. Elsősorban a menüett mintájára ehhez 1750 után dallamos trió társult (sokszor a szubdominánsban). Gyakran szerepel induló a szvitben, Lully óta az operában és a balettben (Lullynél balettjeiben páratlanütemben is), valamint a billentyűs zenében (My Ladye Nevells Booke - 1590, Bach, Notenbüchlein für Anna Magdalena).

A francia induló ritmikusan hangsúlyozott ragyogásával és lendületével ellentétes a 18. század korai nápolyi iskolájának dallamos opera-indulója. Míg Észak-Németországban a 18. századi szvit-induló francia mintákat követ, addig a cassazione, a divertimento és a szerenád indulója Fux óta az olasz és a délnémet-osztrák típust kapcsolja össze. Magával ragadó a janicsárzene indulójának lendülete. A francia forradalom óta az indulót az előrelendítő pontozott ritmus jellemzi, pl. a forradalmi himnuszokban és indulókban (Marseillase), valamint az operában (főleg Spontininál). A 19. században új, nemzeti színezetű, többek között magyar és szláv indulók is keletkeztek. Az induló tématípusai és ritmusai epizódszerűen ekkor már szinte minden zeneszerzőnél megjelentek, az opera-, zenekari és kamarazenében egyaránt, az induló mint önálló kompozíció (gyakran hódolati indulóként) alkalmi művé válik (Wagner, Berlioz, Meyerbeer). Az új zenében az induló sokszor karikatúraszerűen vagy groteszk formában jelenik meg (Hindemith, op. 41, Symphonia serena, szeptett, Prokofjev, Lord Berners). Gyakori a szórakoztató zenében és a jazzben.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon