Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Keringő

A keringő (valcer) a 18. század utolsó negyedétől kezdve ismert, 3/4-es , osztrák-bajor területen kialakult tánc, melynek közvetlen elődei a német tánc, a Ländler és a Langaus. A keringő páros magántánc, melyben a párok zárt tánctartásban kettős forgómozgást végeznek, egyrészt saját tengelyük körül forognak, másrészt körbetáncolják a táncparkettet. Már a szó megjelenése (kb. 1780) előtt, nagyjából 1750-től kezdve megtaláljuk a walzen, keringés, keringő tánc nyomait, valószínűleg már itt is a láb jellegzetes csúsztatásának értelmében.

1786-ban táncoltak először operaszínpadon keringőt, s az új tánc a közönség körében meleg fogadtatásra talált. Az előkelő társaság elítélő kritikája és pl. a porosz udvar tilalma ellenére a keringő a Bécsi Kongresszus (1814-15) után minden addigi tánctól eltérően a társadalom összes rétegében elterjedt. A bécsi keringő, ahogyan már 1811-ben nevezték, máig is a leggyakoribb táncok egyike.A 19. és 20. században különféle keringő-típusok alakultak ki. A bécsi keringő mellett a francia keringő többnyire három, fokozódó tempójú részből állt: valse (3/8 vagy 3/4, andante), sauteuse (6/8, allegretto) és jeté vagy gyors sauteuse (6/8, allegrótól a prestóig). Lassú keringő-típus a boston és az angol keringő (lassú keringő), amelyek Európában 1920 körül jöttek divatba.

A keringő eleinte rendszerint két, egyenként nyolcütemes reprízből állt, de rövidesen több keringőt fűztek sorozatba. Nyomtatásban megjelent korai keringők: Steibelt 12 keringője (op. 14. 1800). 1808-ban egy terem felavatása alkalmával mutatták be Hummel Tänze für den Apollosaalját (op. 31), amely a triókkal, ismétlésekkel és codával fél óra hosszú, s az első hangversenykeringőnek tekinthető. Gyakorlati használatra szánt keringőket írt Schubert és Beethoven. Schubert keringői túlnyomórészt még nyolcütemesek, két reprízzel, többnyire 12 vagy még több szám követi egymást.

Beethoven Diabelli keringőjére írt 33 variációja (op. 120) tiszta hangversenydarab, míg az 1824-es és 1825-ös Esz-dúr és D-dúr keringő ismét inkább használati zene. A keringő fejlődésére döntő hatást gyakorolt Weber koncert-rondója, a Felhívás keringőre (op. 65, később Berlioz meghangszerelte): zárt ciklus, lassú bevezetéssel és a darab kezdetét visszaidéző codával. További jellemzői: a dallam, tempó és hangnemek tervszerű rendje, a jellegzetes ütemenkénti basszus-akkord-akkord kíséret, a korábbi keringőknél lényegesen gyorsabb tempó és az egyes keringők nyolc ütemen túllépő hossza.

Az említett ismertetőjegyek az 1820-as években a Lanner és id. Strauss által kialakított klasszikus bécsi keringőre is érvényesek. Az ő keringő-kompozícióik bevezetéssel kezdődtek, melyet öt keringő, majd a coda követ, amelyben visszacsengenek az előtte elhangzott keringők. A keringő hamarosan a bécsi operett lényeges alkotóeleme lett, s egy-egy operett keringősorozatban fűzött dallamai gyakran népszerűbbek lettek magánál az operettnél.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon