Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Madrigál

A madrigál olasz eredetű lírai-zenei formák Észak-Itáliában a 14. század kezdete óta kimutatható elnevezése. A madrigál költeményben elbeszélt szerelmi élmény gyakran pasztorális természeti képhez kapcsolódik, de hordozhat (olykor allegorikus formába öntött) didaktikus, szatirikus, politikai tartalmakat is. Formai felépítésének változékonysága miatt a madrigál nem tartozott az olasz költészet emelkedett stílusához. Egyszerűségéről és mesterkéletlenségéről volt ismert. Csak a 14. század közepén, Petrarca, Soldanieri és Sacchetti költészete révén vált ez az elsősorban megzenésítésre szánt versforma valódi irodalmi műfajjá.

Alaptípusa szerint a trecento madrigál két (vagy több) terzettóból (háromsoros strófából) állt (zeneileg A rész), amelyet többnyire kétsoros záró coppia követett (ritornellónak nevezett B rész). A verssorok hét- vagy tizenegy szótagosak. A madrigál kezdettől fogva többszólamú, eleinte két-, később háromszólamú szolisztikus műfaj. A legkorábbi forrás, a Codex Rossi régebbi rétege 1328-32-ből származó kétszólamú anonim madrigálokat tartalmaz. A felső szólam melizmákban gazdag, többnyire magasan indul, majd dallami lekerekítéssel és lágy ritmikával lejjebb ereszkedik, a verssor végén az alsó szólammal (a harmóniai alapként szolgáló tenorral) oktávban vagy prímben találkozik.


A későbbi, kánonszerkezetű madrigál a cacciára utal. A 14. század legnevesebb madrigál-komponistái: Giovanni da Cascia, Piero di Firenze, Japoco da Bologna, Bartolino da Padova, Gherardello da Firenze, F. Landini, Paolo Tenorista és a liège-i J. Ciconia. A kései 14. században a ballata a társas éneklésből kiszorította a madrigált, mely alkalmi, hódolati és ünnepi zenévé vált.

A 16. és korai 17. századi madrigál úgyszólván csak névrokona a trecento madrigálnak. Az olasz madrigálköltészet és a kontrapunktikus szerkesztés egyesüléséből, valamint közvetve a frottolából keletkezett (legrégibb gyűjteménye: Madrigali de diversi musici, Libro primo de la Serena). Kiemelkedő madrigálköltő az olasz humanista Pietro Bembo, aki Petrarca nyomán új irányt adott a költészetnek. A madrigált "szabad rímekként" jellemezte (rime libere, azaz sorszámban és rímképletben kötetlen). A madrigál fogalom és madrigál komponálás körébe kerülhetett szonett, canzone és strambotto is. A madrigál irodalmi körökben, fejedelmi és nemesi udvarokban, az itáliai városállamok akadémiáin virágzó esztétikai érdeklődésű társasági művészetet tükröz.

A madrigál kb. 1530-1620 közötti története három szakaszra osztható. Az 1550-ig tartó első szakasz legfőbb mestere a francia Verderot és az olasz Festa, később Della Viola és a németalföldi Arcadelt, akinek első madrigál-könyve (1538) 31 kiadásban jelent meg.

Willaert és tanítványa, C. de Rore képviseli a második szakaszt (1580-ig), a gazdag kromatikájú klasszikus madrigálstílus virágkorát. De Rore mintegy 115 madrigálja - kb. negyede Petrarca szövegére - nagyrészt öt- és hatszólamú. Willaert programatikus című késői műve, a Musica nova azonos stílusú motetták és madrigálok gyűjteménye. Európai jelentőségű madrigalista Lassus, Palestrina, de Monte és A. Gabrieli. Ahogyan a madrigál egyre képszerűbb (imitazione della natura) és szövegértelmezőbb (imitar le parole) lett, az új művészet uralkodó műfajává emelkedett.

A harmadik szakaszban (1620-ig) a többek között Marenziónál, Gesualdónál, Monteverdinél tapasztalható szabadság a madrigált a musica nova kísérleti terepévé avatja. Monteverdi 5. madrigál-könyvében (1605), melynek előszavában kijátssza egymás ellen a príma és a seconda praticát, megszületik a madrigale concertato és a basso continuo kíséretes szóló-madrigál. Szövegíróként Petrarca mellé zárkózik Ariosto, Guarini és Giambattista Marino. Kivirágzik az idilli pásztorköltészet, s vele a pasztorális madrigál, és létrejön a madrigálkomédia. Az ellenreformáció hatására vallásos madrigálok is keletkeztek (madrigali spirituali), szerzői többek között Palestrina és de Monte.

Shakespeare korában felvirágzott az angol madrigál (Byrd, Morley, Weelkes, Willbye, később Gibbons, Ward, Tomkins). 1601-ben Morley The Triumphes of Oriana c. kötetet állított össze angol szerzők öt-hatszólamú madrigáljaiból, melyekben Oriana néven I. Erzsébet királynőt ünneplik. A régi angol madrigálok teljes gyűjteményét Fellowes adta közre: English M. School.

Német madrigálkomponisták:Hassler, Schütz, Schein. Caspar Ziegler (1653) a német poétikában elsőként foglalkozik a madrigállal és a 18. század madrigálstílusú kantáta- és operaköltészetének előkészítője. 


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon