Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Motetta

A motetta 1200 körül a Notre-Dame korszakában jelent meg (előzményei a Saint-Martial repertoárjában), kezdettől a többszólamú vokális zene egyik központi műfaja. A motetus szó feltehetőleg az ófrancia motet latinosított formája, amely az ófrancia mot (= szó, vers, strófa) származéka, zenei tárgyú írásokban legkorábban 1240 körül fordul elő.

A motetta eredendően a középkori tropizálás eljárásából származik, discantus-szakaszok felső szólamait utólag szillabikus ritmikus latin (később túlnyomórészt francia) szövegekkel látták el. Pl. a W kézirat clausula-faszcikulusainak 102 clausulájából 30 bizonyíthatóan motettaként élt tovább. A felső szólamok szövege tartalmilag rendszerint az alsó szólam (cantus, később tenor) gregorián-melizmáinak szavaihoz kapcsolódott. Amennyiben a felső szólamok azonos szöveget szillabikusan adnak elő, akkor a felső szólamok együttese a conductushoz (latin dal strófikus szöveggel) hasonló. Valószínű, hogy a szöveggel ellátott clausulát kezdetben tropusként (is) kezelték, azaz (a szöveg nélkülihez hasonlóan) tetszés szerint a gregorián-feldolgozásba illesztették, mielőtt önálló motettává vált volna. Így újrakomponálható volt, részben világi tenorok és refrének felhasználásával. A 13. század folyamán a mindinkább népnyelvi szövegű motetta elszakadt a vallásos területtől, és egyre művészibbé csiszolódott. A cantus (tenor) fölötti szöveges szólamot most már nem duplumnak, hanem motetusnak hívták. Az elnevezést kiterjesztették az egész 2-4 szólamú darabra, megtartva a 3. és 4. szólam régebbi triplum és quadruplum elnevezését.

Angliában ezzel szemben a 13. és 14. század motettája (amennyiben itt a motetta elnevezés egyáltalán találónak mondható) kizárólag vallásos-egyházi s így kizárólag latin nyelvű művészet maradt. A Worcester-töredékek tanúsága szerint az angol zene ismerte a gregorián-tropus feldolgozáson belüli áthelyezését, a teljes gregorián dallam feldolgozását, valamint egy szabadon kitalált tenor vagy gregorián részlet felső szólamainak szöveggel való ellátását, de ezek a tételek sohasem clausulából (zárószakasz) származnak. A kontinensen a motetta az ars antiqua legfőbb (immár elsősorban világi) műfaja lett. Ismertető jegyei egyrészt a szólamos lejegyzés (rendszerint a tenor fölötti oszlopban, balra a triplum, jobbra a motetus), másrészt a többszövegűség (sőt többnyelvűség): minden egyes szólamnak lehet saját latin vagy francia szövege, így jön létre az (akár kétnyelvű) kettős és hármas motetta. Ennek megfelelően Kölni Franco a motettát "különböző szövegű discantus"-nak nevezi. Petrus de Cruce még 1300 előtt a ritmikai folyamat kifinomultságában új motetta-típust alkotott. Az ars nova motetta új formálásmódja a Ph. de Vitry által kidolgozott s később Machaut-nál tökéletesedett izoritmia.

Az izoritmikus szerkezet, némi módosítással ugyan, de még a késő gótika egyházi-politikai jellegű reprezentatív motettáiban (pl. Dufay) és Dunstable vallásos motettáinak nagy részében is érvényesül. Az izoritmikus motetta itáliai válfaja Ciconia 1400 körül alkotott motetta típusa, melyben a szabadon kitalált tenor basszusszerűen támasztja alá a két kánon- vagy imitáló szerkesztésű felső szólamot. Kisebb motettaforma a 15. század második felében a háromszólamú, dalszerű, cantilena-szerkesztésű motetta, amelynek diszkantja olykor gregorián dallam kolorált változata (Dufay, Alma redemptoris mater). Ennek a cantus firmus nélküli típusnak példája Dufay, Flos florum, olasz szöveggel Vergine bella.

A németalföldi zene térhódításával 1450 után a motetta ismét visszatért az egyházi zene és a gregorián területére. A liturgikusan kötetlen szövegek mellett proprium-darabok, sequentiák, canticumok kerültek előtérbe. Josquinnel zsoltár és evangélium-motetták is csatlakoztak hozzájuk. Külön hagyományt képviselnek a kései 15. században a mise-motetták. A motetta fejlődésének jellemzői 1500 körül és után (Josquin Desprez, Isaac, La Rue, Brumel, J. Mouton): valamennyi szólamban azonos szöveg, általában négy-, néha öt- és hatszólamúság, olykor a többszólamú olasz lauda vagy frottola homofon szerkesztésének alkalmazása (Josquin Desprez, Tu solus qui facis mirabilia) és a szólampárban imitáló bicínium.

A legfontosabb újítások: a szöveg tartalmi figyelembe vétele és a szakaszonkénti végigimitálás (például Josquin Desprez, Ave Maria). A szerkesztés homogenizálása, az elsődlegesen vokális fogantatású "szólamáramlás" mint "klasszikus vokálpolifónia" Palestrina műveiben érte el csúcsát (ellenpont). A század közepétől Róma (római iskola) és a Palestrina hatását tükröző olasz komponista-nemzedék (Animuccia, Giovanelli, Marenzio, Nanino, Suriano, valamint a spanyol Victoria) a további fejlődés jelentős központjaivá vált, a motetta-művészetben is saját útját járó velencei iskola) mellett.

Németországban (Senfl, J. Walter, J. Gallus és Lassus) a reformáció kezdetben nem hatott döntően a motettakomponálásra. Német nyelvű motetták a 16. század végétől keletkeztek. Angliában 1560-80 közt alakult ki a motetta specifikusan angol válfaja, az anthem. Lassus 1200 latin motettájának sokrétű stílusa többek között az olasz madrigál hatását mutatja. Lassus fejlesztette ki az új dalmotettát is, amelyben egy dal vagy több dallam átjárja a polifón szövetet.

A 17. század a stílusok sokféleségének jegyében áll. A szerkesztés technikájában továbbra is a Palestrina-stílus a mintakép (Cerone, Martini, Fux). A protestáns Németországban a dalmotettát és a dal-alap nélküli, de strofikus szövegű Spruch motettát művelték. Példáik: L. Lechner, Christ, der du bist der helle Tag dalmotetta, 15 Dt. Spüche von Leben und Tod Spruch motetta. Praetorius életművének kétharmada dalmotetta. A 17. század legfontosabb német motettagyűjteményei: Bodenschatz, Florilegium selectissimerum cantionum, Schadaeus és Vicentius, Promptuarium musicum. A kórusmotetta fő képviselői: Demantius, Schein, Scheidt és különösen H. Schütz (Geistliche Chor-Music).

Lényeges újítást jelentett L. Viadana, Cento concerti ecclesiastici. Ettől kezdve az egytől négyszólamú basso continuo kíséretes szolisztikus motetta a műfaj egyik fő típusa. A 17. századi motetta, főképp az ünnepi motetta, szintén fontos kiindulópontja volt G. Gabrieli velencei hagyományokon alapuló többkórusos concertója.

A szólóconcerto és a többkórusosság elsősorban Németországban sokféle összekapcsolása a német egyházi kantáta keletkezésének előfeltétele volt. A Schütz és Bach közötti fejlődés fontos részese többek között Weckmann, Rosenmüller, Buxtehude és Pachelbel. Az evangélikus kántusokban emellett a kórusmotettát is ápolták. J. S. Bach hat motettája ezt a hagyományt követi. Az énekszólamok hangszeres erősítése (colla parte) J. S. Bachig bezárólag magától értetődő volt. Csak a romantika korában terjedt el, a Sixtusi-kápolna előadási gyakorlatát követve, a tisztán vokális (a capella) előadásmód.

A 17. és 18. század francia motettája vagy egyszólamú szolisztikus motettája basso continuo kísérettel, vagy többszólamú, egyszólamú és kétkórusos szakaszokat kapcsol össze, többnyire obligát hangszerszólamokkal, önálló hangszeres részekkel, mindig basso continuo kísérettel (Lully, Charpentier, Delalande, Rameau).

A kántusok intézményének németországi hanyatlása és a francia egyházi énekiskolák (maítrise) megszűnése következtében a motetta háttérbe szorult. Vallásos vagy elmélkedő jellegű világi kórusműként azonban a 19. századon át (Schumann, Mendelssohn, C. Franck, Brahms, Saint-Saëns, Bruckner, Reger) máig fennmaradt.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon