Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prelúdium

A prelúdium a késő középlatin praeludium, és a latin praeludere (előjátszani, próbát játszani) szóból ered, angolul prelude, franciául prélude, olaszul preludio. Jelentése előjáték, a 15. és 16. századi kezdetei óta elsősorban egyetlen hangszerre, billentyűs hangszerre vagy lantra íródott. A prelúdiummal (bizonyíthatóan először Ileborghnál, 1448), azonos jelentésű az anabolé, prooimion és a praeambulum elnevezés. A francia prélude és az olasz preludio időnként több hangszerre vagy zenekarra írt előjáték megjelölésére is szolgált, különösen a 17. század második felében a francia operában és szvitben.

A prelúdium feladata a következő darab hangnemének meghatározása. A billentyűs hangszer játékosának feladata emellett, hogy megfelelő hangok vagy akkordok sorával a közreműködő hangszerek hangolását segítse és elfedje, a hallgatóság figyelmét a prelúdiumot követő darabra felhívja, azt zenei szempontból előkészítse, kipróbálja a hangszert, és bejátssza magát.A preambulálni, preludálni igékben és a prelúdium fogalommagyarázataiban a prelúdium elsődlegesen rögtönzött jellege dominál. A prelúdium szó jelentése ezzel szemben magában foglalja az előjátékok valamennyi formáját (a megkomponáltét is). Praetorius megkülönböztetése szerint: Praeludiis vor sich selbst (önálló prelúdiumok, fantasia és capriccio, fúga és ricercar, sinfonia, sonata), Praeludiid zum Tantze (táncot kísérő prelúdiumok, intradák), Praeludiis zur Motetten oder Madrigalien (motetták és magrigálok előjátékai, toccaták, praeambulumok).

A zongora-, orgona- és lantjátéknak a többszólamú vokális zene intavolálásával (kórusmű átírása lantra vagy billentyűs hangszerre) elősegített fellendülése hozzájárult  16. századi elterjedéséhez Itáliában, Franciaországban, Spanyolországban és Angliában - az ezekből az országokból származó források többsége tartalmaz prelúdiumokat (orgonazene, billentyűs zene, lanttabulatúra). Két alapvető formaalkotó elv rajzolódik ki: egyrészt szabad, improvizációszerű akkordjáték, kolorálással, diminúciókkal, passage-okkal, másrészt a vokális zenét követő imitáció és polifon szólamvezetés.

Mindazonáltal a feliratok következetlen használata (ricercar, fantázia, tiento, fúga, capriccio, toccata stb.) azt bizonyítja, hogy a 16. században a hangszeres darabok tételfelirattal meghatározott formái nem lehetnek tudatosak, egy terminológiai rendszerező szisztéma szempontjából nem, vagy csak fenntartásokkal jöhetnek számításba. A 17. század fordulóján A. és G. Gabrieli, Merulo, Sweelinck és Frescobaldi műveiben a prelúdium kompozitorikusan magasabb szintet ért el. Itt kezdődik a jellegzetes fordulatok és játékfigurák koncentrációja, amely azután fokozatosan a hangszeres témaalkotás önállóságához, a szakaszos formálás egységességéhez, egyszersmind a formafolyamat belső tagolásához és a többrészes darabokhoz vezetett, ez utóbbi főleg toccataként (pl. szabad bevezető-, fúgált közép- és szabad zárószakasz).

J. S. Bachnál a prelúdium (toccata, fantasia) és fúga önállóan és egyenértékűen, szabad játékot és kötött formát társítva első ízben kapcsolódik tételpárrá. Bach orgona-, zongora-, hegedű-, gordonka- stb. prelúdiumainak csupán kis része osztályozható formailag: a különböző toccata-típusok mellett léteznek pl. hangsík-, arpeggio-, invenció-, szonátaforma- (különösen a késői zongoraművekben), concerto grosso- és ouverture-típusok. Külön fejlődésutat követ a korálelőjáték.

Bach halála után a prelúdium mint a billentyűs zene állandó alkotóeleme fokozatosan háttérbe szorult. De a bachi mintakép tovább hatott többek között Clementi, Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Schumann, Brahms, Franck, Reger, Fauré, Hindemith és Sosztakovics zenéjében. Külön említésre méltó Chopin 24 préludes-je, amely karakterdarabok sorozatának tekinthető (őt követte többek között Debussy, Szkrjabin és Rachmanyinov). Liszt Les préludes szimfonikus költeményének címe Alphonse de Lamartine egyik költeményéből magyarázható.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon