Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Programzene

A programzene olyan hangszeres zene, amely valamilyen fogalmilag megragadható téma leírásával vagy annak érzékeltetésével kapcsolatos. Erre rendszerint maga a zeneszerző utal a tartalom írásos ismertetésével vagy a címadással. A megzenésítésre alkalmas téma felkeltheti a zeneszerző fantáziáját, befolyásolhatja a mű megformálását, meghatározhatja az előadást és a hallgatói befogadást is.

A 19. századi programzene előfutárai a battaglia, capriccio és a pastorale, továbbá a virginialisták (Byrd, Mundai és mások) és a clavecinisták (Rameau, Couperin) programdarabjai, Németországban Froberger lamentói, plainte-jei, tombeaux-i és Kuhnau Biblishe Historien c. műve, Itáliában Vivaldi "A négy évszak" concertói, valamint La tempesta di mare, La notte és más concertói.

Már a késői 18. századi pastoral-, tempesta- és caccia-szimfóniáiban megjelenik a természet átélésének "romantikus" hangja, amely a hangfestést bensőségessé tette, és amely azután a bécsi klasszikusok "abszolút" zenei nyelvezetét áthatva létrehozta a szimfonikus programzene magasrendű műfaját, amely elsőként Beethoven Sinfonia pastoraléjában jelenik meg.

Párizsban 1800 táján jött létre a symphonie à programme fogalom, mégpedig Rösler, Haydn és Dittersdorf szimfóniáira vonatkoztatva. Korszakalkotónak bizonyult Berlioz Fantasztikus szimfóniája és Harold Itáliában című műve, s a programzene fő műfajává lett a 19. században a többtételes programszimfónia mellett az egytételes szimfonikus költemény.

Elsősorban Berlioz és az újnémet iskola fejlesztette ki a hangszerelésnek, a motívumvariálásnak, a vezérmotívumnak, egy újfajta harmóniavilágnak és fantáziaszerű megformálásnak a művészetét, amely még inkább fokozta a zene leíró, expresszív, asszociatív, szimbolikus és szinesztétikus képességeit. Nehéz azonban határt vonni a 19. században a kifejezett programzene és más műfajcsoportok között. Mahler szerint Beethoven óta nem létezik olyan modern zene, amelynek ne lenne belső programja.

A programmal a zeneszerzőnek az a célja, hogy a hallgatót a költői magyarázat önkényétől megóvja, és megadja azt a szempontot, amelyből kiindulva témáját megragadja: művének költői eszméjét, szellemi vázlatát, a költői vagy filozófiai fonalat. Mindazonáltal a programot a zeneszerző önmaga is kitalálhatja illetve átélheti (például Smetana, 2. e-moll vonósnégyes "Életemből").

A program meríthető az irodalomból (Liszt, Ideálok - Sciller nyomán), vagy a képzőművészetből (Muszorgszkij, Egy kiállítás képei - Viktor Hartmann képei nyomán), de vonatkozhat tájra (Strauss, Eine Alpensymphonie), vagy akár a technikára is (Honegger, Pacific 231).

Ha a zeneszerző utólag ad címet darabjának (R. Schumann), éppúgy hitelesnek tekinthető, mint a program utólagos megfogalmazása (Liszt, Les préludes, Strauss, Halál és megdicsőülés). Előfordul a program illetve a címadás visszavonása vagy másra cserélése is. Az sem ritka, hogy valamely művet könnyebb megértése céljából látnak el programmal vagy címekkel (Bruckner  7. szimfóniájának J. Schalk adott programot, amelyet Bruckner elutasított).

A programzene, mint zenén kívüli elemekkel motivált hangszeres zene, középponti kérdését alkotta annak a pártviszálynak, amely a 19. században a zeneművészet lényegét a szándékoltan kifejezéshez kötött vagy pedig öntörvényűen megformált abszolút zene ellentétében akarta meghatározni. Mindazonáltal a programzene nem csupán a szimfonikus zene megújulásához járult lényegesen hozzá, hanem a tartalmilag motivált zeneszerzői újítások következtében döntően hatott a kompozíció megújult autonómiájának kialakulására is.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon