Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sarabande

A sarabande a 17. és 18. században, főleg a hangszeres zenében igen elterjedt tánc. Spanyolországból (Andalúzia) vagy Mexikóból ered.

A sarabande néven fennmaradt táncdalszövegek költői formája megegyezik az arab eredetű, Spanyolországban a középkortól ismert zéjel refrénformájával. A sarabande szó legrégibb, egyértelműen keltezett előfordulása a Ramo de la Inquisiciónban található, melynek tanúsága szerint 1569-ben Pátzcuaróban sarabande-ot énekeltek az úrnapi ünnepségeken, ezért a szerzőnek (Pedro de Trejónak) 1572-ben az inkvizíció előtt felelnie kellett. A sarabande első nyoma Spanyolországban eltiltásával kapcsolatos: 1583-ban a sarabande éneklését büntetés terhe mellett megtiltották. Értelmezésük szerint a féktelen és buja tánc volt, amelyet szemben álló párok jártak kasztanyett és néha csörgődob kíséretével. Gyakran említik a chaconne-nal és a seguidillával együtt. Spanyolországból, ahol 1618-ban az udvarnál is bevezették, hamar eljutott más európai országokba is (pl. 1625-ben a francia udvarhoz).

Első nyomtatott zenei forrása Montesardos, Nuova inventione d'intavolatura című műve (1606). Praetorius 1612-ben több sarabande-ot és három courant-sarabande-ot adott ki két-két változatban. Francia és olasz kéziratos források talán már a 16. század végére tehetők.

Már a korai spanyol és olasz források különbséget tesznek Caravanda espanola és Caravanda francesa közt, mikor is a spanyolként megjelölt darabok követik a harmóniai-melodikus szkémát, a franciák viszont nem. A sarabande 1650 előtt Franciaországban általában gyors tánc volt, mely a táncosoktól komoly fölkészültséget követelt, a 17. század közepétől azonban tempója lelassult. A sarabande-ot rendszerint 3/2-ben vagy 3/4-ben jegyzik le. Jellemzője még, hogy gyakran a második ütés is hangsúlyos.

Megtalálható a sarabande 1740-ig a csembalóra, hangszeres együttesre írt darabokban, az operákban és a balettben. Angliában ugyancsak a 17. század kezdetén tűnt fel, itt túlnyomórészt gyorsabb formáját művelték. Itáliában is kezdetben a gyors sarabande volt divatban. A sarabande lassú formájának föltűnése után a két forma tovább élt egymás mellett. A 17. század közepétől a sarabande a szvit állandó tétele.

Händelnél található egy sarabande-típus, melyben teljesen a második ütemrészre eső mellékhangsúly uralkodik. J. S. Bach mintegy 40 sarabande-jában, melyeknek mindegyike egyéni módon formált, a sarabande-jellegű alaplüktetés (vagyis hogy a második ütés a hangsúlyos), mindig világosan felismerhető. A részben szigorúan szerkesztett két-, illetve háromszólamú darabok mellett olyanok is vannak, melyekben a hangzás kibontása áll előtérben. Bach 6. partitájában (BWV 830) a sarabande a tökéletesség csúcsára ér.

Rousseau írja 1767-ben a sarabande-ról: "Ez a tánc már kiment a divatból, legfeljebb néhány ódon francia operában létezik még". A 19. és 20. század ismét életre keltette a sarabande-ot, többek között Auber, Satie, Debussy (pl. az Images I-ben, 1905) és Stravinsky (Sarabande-Step az Agon balettben, 1957).

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon