Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szimfonikus költemény

A szimfonikus költemény a 19. és 20. századi programzene műfajához tartozó, többnyire egytételes zenekari kompozíciók, melyek különösen Liszt és R. Strauss nevével forrtak össze. A fogalmat Liszt alkotta meg, aki 1849-ben írt Tasso nyitányát 1854-ben így nevezte meg, majd ezt a megjelölést hamarosan minden ilyen jellegű művére kiterjesztette.

A szimfonikus költemény előfutárai a programzene különböző válfajai voltak, különösen a többtételes programszimfónia és kiváltképp Berlioz ideája, a "drame instrumental" (Fantasztikus szimfónia), amelynek a programját úgy kell felfogni, mint egy opera szövegét.Szűkebb értelemben a szimfonikus költemény előzménye a nyitány, mégpedig a hangversenynyitány, elsősorban Beethoven drámai nyitányai.

1854 előtt Liszt is nyitánynak nevezte szimfonikus költeményeit. A szimfonikus költemény elnevezés Liszt nagy eszméjére utal, a zene megújítására a költészettel kötendő bensőséges szövetség révén, amire a "szimfonikus költő" hivatott. A szimfonikus költemény eszköze a hangfestés megnövekedett lehetőségein kívül az a karakterizáló, erősen asszociatív szimfonikus vénájú költői művészet, amelynek beszédes bizonyossággá érlelése döntően Liszt érdeme. A szimfonikus költemény formai fejlődése a bécsi klasszika szkémává merevedett formájának túlhaladását célozta egy költői eszme megtermékenyítő ereje által.

R. Strauss, aki szimfonikus költeményeit többnyire Tondichtungnak, hangkölteménynek nevezte, a Don Juanban a szonátaformát, a Till Eulenspiegel vidám csínjeiben a rondóformát és a Don Quixotéban a variációs formát tette a költői mondanivaló hordozójává. Liszten és Strausson kívül szimfonikus költeményeket írt Smetana, Csajkovszkij, Saint-Saëns, C. Franck, d'Indy, H. Wolf, Sibelius, Dvorák, Szkrjabin, Debussy, Schönberg, Bartók, Stravinsky és O. Respighi.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon