Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szvit

2012.10.19

A szvit eredetileg tánc- vagy táncos jellegű tételekből, később emellett nem táncjellegű részekből (többek között sonata, sinfonia, toccata, praeludium, ouverture, chaconne, aria) is álló többtételes kompozíció. A szvit ismertetőjelei: a tételösszeállítás variálhatósága, a tételek laza fűzésének újra és újra megjelenő tendenciája, s legtöbbször a hangnembeli egységesség.

A hangszeres tételsorozatok legkorábbi kezdetei táncok sorából alakultak ki. A hangszeres zene kevés középkori írásos emlékében csak azonos típusú táncok sorozata maradt fenn (estampie-k), valószínű azonban, hogy a gyakorlatban különböző típusú táncokat is kombináltak. Bizonyíték erre a 14. és 15. században az estampie és a rotta összekapcsolása , a részben gyors ugró és lassú lépő részekből álló basse danse, valamint egyezon dallamnak Domenico da Piacenza (1416) által tanított különböző ritmizálása, mint Bassa danza, Quadernaria, Saltarello és Piva.


A hangszeres tánckompozíciók a 16. században terjedtek el. A legtöbb forrás, jobbára a 17. századiak is, még különálló táncokat tartalmaznak, melyeknek az összeállítását a játékosra bízták. Amennyiben különböző táncok sorozata is előfordul, abban eleinte (a branle mellett) az átritmizálással nyert vagy az egyre szabadabb és művészibb variációval összekapcsolt táncpár dominál. Különösen az olasz lantszvitekben már korán megjelennek több táncból álló összeállítások is, amelyekben a táncpárt egy vagy több ugyanolyan típusú ugrótánccal vagy újabb típusúakkal bővítik ki. A változatosabb formálás további lehetőségét kínálta a 16. században a reprízek és a variációk beillesztése a táncpár szerkezetébe vagy a nem tánc-jellegű formák bevonása.


A szvit a 17. századtól a 18. század közepéig élte virágkorát. Olaszországban új típusa fejlődött ki az opera és a balett területén: L. Allegri, Primo libro delle musiche, 1618, többek között nyolc, 2-7 tételes, Ballo, Gagliarde, Corrente, Canario, Gavotta, Brando, Ritornello és közelebbről meg nem határozott, nem tánc jellegű tételekből álló szvit. A továbbiakban az olasz szvit-típus mindenekelőtt a sonata da camera műfajában alakult ki. Angliában és Franciaországban a masque, illetve a ballet de cour keretében fejlődött ki a szvit, amelyhez M. Praetorius balettjei (Terpsichore, 1612) állnak közel.


A balett- és a zenekari szvit később Purcellnél, Lullynél és Rameau-nál érte el a csúcspontját. Franciaországban központi helyet foglalt e la kamarazenei szvit (M. Marais, Michel de la Barre, Couperin, Rameau), a lant- (Gaultier) és a clavecin-szvit. Németországban a szvit 1600 után, hangszeregyüttesre írott, tetszés szerint összeállítható egyes táncok, táncpárok és nem táncjellegű tételek (többek között Haussmann, Hassler, Scheidt, Franck, Praetorius és Hammerschmidt) gyűjteményeiből alakult ki. A zenekari szvitnél erősebben koncentrált egy bizonyos típusra a csembalószvit, Frobergernél Allemande-Gigue-Courante-Sarabande tételrendben, Weckmannál, Reinkennél, Buxtehudénál és Böhmnél ugyanezekkel a táncokkal, záró Gigue-gel.

Händel csembalószvitjei, elsősorban az 1720-as első gyűjteménybeliek, mindig individuális felépítésűek, és német, francia és angol mellett olasz példákat is követnek, különösen a sonata da camera műfajából.


A 18. század közepe táján a szvit egyre inkább beleolvad a különféle kevert formákba (divertimento, cassazione, szerenád), amelyekhez számos fúvósdarab is tartozik, utóbb azonban, szórványosan már a 18. század végétől, de mindenekelőtt a 19. század végén és a 20. században újból jelentőssé válik.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon