Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Toccata

A toccata a toccare uno stromento (hangszert ütni, érinteni, játszani) kifejezés főnevesített jelölése, amely vonatkozik egyrészt a fúvós- és ütő- (dobok) hangszerekre, másrészt a lantokra és billentyűs hangszerekre. Az ünnepi fúvósfanfár (középfrancia nyelven batture) a trombitáktól elválaszthatatlan üstdobok "verésétől" kapta a toccata nevet. Monteverdi Orfeójának (1607) fanfárszerű nyitó toccatája ezt a tradíciót követi.

A 16. században lantra is értendő billentyűs toccata, amelyet Praetorius a billentyűzet (húrozat) átjátszásaként jellemez, nem más, mint megkomponált rögtönzés a hangszer játéklehetőségeinek kipróbálása és bemutatása ürügyén, valamint alkalom az ujjak "bejátszására".

A legkorábbi példa Francesco da Milano négy igénytelen Tochatéja, Intavolatura di liuto Icímű művéből. A 16. század vége felé feltűnnek olasz nyomtatványokban az orgona toccaták, amelyek feladata a hangadás volt az istentiszteleteken. (Gabrieli, Diruta, Merulo).

Az olasz toccaták csúcspontja Frescobaldi 22 többrészes toccatája, valamint rövidebb mise- és vesperás toccatái a Fiori mus.-ban. Mindkét toccata típusában (Toccate di durezze e ligature és Toccate per li pedali) megmutatkozik Frescobaldi érzelemgazdag orgonastílusa, amelyet a tempóváltoztatásokra vonatkozó utasításai is alátámasztanak. Az olasz, osztrák és délnémet orgonisták toccatáira kezdetben Frescobaldi hatása jellemző, nevezetesen tanítványánál, Frobergernél, továbbá Muffatnál és mesterénél, Pasquininál. A hagyományos orgona versettus-toccaták mellett (Muffat, 72 Versetl Sammt 12 Toccaten) kb. 1680-tól délen kialakul egy olyan csembalótoccata, amely szvit- illetve szonátatétel, vagy többrészes szonáta vagy concerto jellegű kompozíció (Scarlatti, Durante).

Az északnémet toccáta-művészet kezdetei Sweelinckig nyúlnak vissza, művelői többek között Scheidt, Scheidemann, Weckmann, Reincken, Buxtehude és Böhm. Karakterisztikumai a fugatók és a szabad, motivikusan gyakran rokon részek váltakozása, az orgona hangszíngazdagságának kiaknázása és a pedál fokozott használata. A fő törekvés a szakaszok illetve nagyobb részek szétválasztása volt, ahogy az később a barokk virágkorában megvalósult a toccata és fúga típusában. De még Buxtehude később "Toccaten (oder Praeludien) und Fugen" címmel megjelölt művei is 3-7 részes toccaták 1-3 fugatóval.

A Dél (Froberger, Kerll, Rasquini) és az Észak között közvetít elsősorban a nürnbergi Pachelbel 12 orgonapont-toccatával. J. S. Bachnál a déli hagyományokat képviseli a toccata mint a szvit bevezető tétele a 6. csembaló-partitában (fúga középrésszel, ugyanígy inkább olasz minták szerint szövődik a weimari és kötheni korszak 7 csembaló-toccatája (mindegyik három-négy részes), a négyrészes E-dúr toccata viszont inkább Buxtehude stílusát követi. Bach d-moll, F-dúr és D-dúr orgona toccatái, mindhárom fúgával, az északnémet toccata-művészet kiteljesedései.

A klasszicizmus óta a toccata az etűdhöz és a briliáns előadási darabhoz közeledett: Czerny (toccata ou exercice) R. Schumann, Debussy, Prokofjev. Reger toccatái a barokk orgona-toccatát újították fel. A rákövetkező időkben a zongora-toccata (Busoni, Krenek, Jelinek) valamint az orgona-toccata ismét kedveltté vált (Dupré, Pepping, Fortner).

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon