Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tragédie lyrique

A tragédie lyrique (tragédie en musique néven is) a francia barokk zenés színház 17. század utolsó harmadában kialakult műfaja. A tragédie lyrique előzményei a ballet de cour és a comèdie-ballet. Igazi előképe a klasszikus francia tragédia, amelynek retorikus előadásmódját a récitatifban (recitativo) követte. Cambert (1671-72) első kísérletei után Lully a Cadmus et Hermione-nal (1673) megteremtette a tragédie lyrique típusát.

Jellemzői: a zárt jelenetépítkezés, amelyet túlnyomórészt szillabikus áriák, kis duettek, nagy kórusok és balett-tételek tagolnak. 1673 és 1686 között Lully csaknem minden évben írt egy tragédie lyrique-et, az utolsó az Armide (1686) volt. Lully tragédie lyrique-koncepciója körülbelül egy évszázadon keresztül alapvető maradt. Lully halála után Charpentier (Médée, 1693), Marais (Alcione, 1706), Campra (Hésione, 1700, Tancréde, 1702, Idoménée, 1712), Desmarets (Didon, 1693, Iphigénie en Tauride, 1704), Monéclair (Jephté, 1732) és Destouches (Amadis de Gréce, 1699, Omphale, 1700) említendők a műfaj zeneszerzői közül. Új csúcspontot ért el a tragédie lyrique Rameau működésével (Hippolyte et Aricide, 1733, Castor et Pollux, 1737). Rameau-ra a kantábilis dallamvezetés, a zenei szövet harmóniai gazdagodása és a zenekar megnövekedett szerepe jellemző. A tragédie lyrique végső szakaszát Gluck francia művei képviselik (Iphigénie en Aulide, 1774, Armide, 1777, Iphigénie en Tauride, 1799).

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon