Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Trió

A trió a 18. században a három énekszólamra és basso continuóra írt darab (tercett), valamint a triószonáta megnevezése. Ma minden, három közreműködővel előadott hangszeres darab neve trió (vonóstrió, fúvóstrió, zongoratrió), illetve a megfelelő előadó együttesé is. A trió eredetileg azonban szolisztikus három szólamú tétel (többnyire fúvósokra). Lully francia operáiban az ötszólamú vonósegyüttes epizódjaként (tánctételekben illetve áriák és kórusok ritornelle-jeként). Közjátékszerű triószakaszok (divertissements) a francia nyitány fugatós részében először A. Steffaninál (Orlando, 1691) fordulnak elő.

G. Muffat, J. C. F. Fischer és J. S. Bach átvették ezt a szokást. A francia triószerkezet hatott a concerto grosso concertinójára is (2 hegedű és gordonka). Az 1680 körül a francia táncszvitbe illesztett menüett, passepied, gavotte és bourrée tételek rendszerint egy trióval (2 oboa és fagott) vagy egy burdon darabbal (musette) alkotnak párt, Ezek hangzása elüt a teljes zenekarra írt s utánuk megismételt táncétól. A korai és bécsi klasszikus szimfóniában a menüett illetve scherzo triója, akár a későbbi induló-trió, nem háromszólamúságában, hanem karakterében, vékonyabb (gyakran fúvós) hangszerelésében, sokszor a szubdomináns illetve domináns hangnem használatában kontrasztál. J. S. Bach három szólamú, két manuálra és pedálra írt orgonatrióiban (d-moll BWV 583, g-moll BWV 584) a triószonáta elvét az orgonára alkalmazta.

Az obligát zongorára (basszus és felső szólam) és hegedűre írt "Sonata a tre"-ből nőtt ki, a zongoraszonáta új műfajával párhuzamosan, a 18. század második felében a zongora-hegedű-gordonkaszonáta (J. Chr. Bach, Fr. X. Richter, G. Toeschi, E. Eicher, J. Schobert). A trió itt nem annyira a szerkezetet jelöli, mint inkább az összeállítást. A zongoraszonáta kezdetben, hasonlóan a hegedű-zongoraszonátához, az amatőr számára is hozzáférhető arrangement jellegű. Még J. Haydn triói is a Clavier Sonaten mit begleitung einer Violin und Violoncello címet viselik.

Főleg a gordonka nem jutott még sokáig önálló szerephez, régi continuo funkciója miatt. Teljesen önállóvá csak Mozartnál és Beethovennél válik, akiknek triói, a Schubert-triókkal együtt, a műfaj csúcspontjai. Formailag a klasszikus trióra támaszkodva, új megoldásokat hoztak R. Schumann, Mendelssohn, Brahms, Dvorák, Csajkovszkij, Reger és Ravel triói.

A vonóstrió (szokásos összeállítása: hegedű, brácsa, gordonka) két fő forrása egyrészt a dél-németországi divertimentók szolisztikus kvartett-tételeinek redukciója, ami úgy alakult ki, hogy a continuo szólam elmaradásával szükségessé vált egy töltő középszólam (brácsa), másrészt a triószonáta (két hegedű és basso continuo) és az olasz operák új, többnyire három szólamú zenekari letétje 1720-tól kezdődően. J. Stamitz op. 1-es zenekari trióinak hangszer-összeállítása még ambivalens. Érezhetően a divertimentóból nőttek ki Haydn és Schubert triói, valamint Mozart K. 563 Divertimentója. Különböző összeállításokban (fúvósokkal is) a trió mind a mai napig élő műfaj.

Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon