Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Variáció

2012.10.19

A variáció a hangzó anyag átalakításának alapelve egy meglévő megváltoztatása értelmében, alkalmasint minden idők minden népénél. Meg kell különböztetni a variálást mint technikát egy formán belül, továbbá egy mű módosított előadását (variáló feldolgozását), végül a variáció-sorozatot mint formát, mely állhat önállóan vagy egy nagyobb egész részeként.

Az egy formán belüli variálás fajtái: a középkorban pl. a variáló color a módosított dallamismétlés értelmében. A barokkban kiváltképpen a variatio, figura értelmében: "egy nagykotta helyett több kisebb siet mindenféle menettel és ugrással a rákövetkező hanghoz". Az ária da capo részében vagy a szonátaforma reprízében eszközölt változtatások is a formán belüli variációk. A variációs művészettel érintkezik a fejlesztés, a tematikus munka, a témaátalakítás (J. S. Bach, Musicalisches Opfer és Kunst der Fuge), a vezérmotívum alakváltása Wagnernél, és Mahler variánsképző technikája.


Variációs feldolgozásnak tekinthetők a dalszerkezetek kolorálás és diminúció útján történő átdolgozása, a 15. és 16. század gyakran chansonon alapuló paródiamiséi és az 1600 körüli Nuove musiche-időszak madrigáljainak és áriáinak feljegyzésekben is rögzített kolorált formái.

Korai csúcspont Frescobaldi variáció-művészete, amely - különösen tanítványa, Froberger nyomán - Dél- és Közép-Németországra is kisugárzott, míg a spanyol diferenciák hagyománya, bizonyára közvetlenül A. de Cabezon révén (aki 1554-56 II. Fülöp kíséretében Londonban járt) az Erzsébet-kor angol virginalistáira hatott döntő módon. A virginalisták rendkívül fejlett variációs technikája, valamint a németalföldi Sweelinck munkássága nyomán nyomán fejlődött ki a közép- és északnémet kontrapunktikus korálvariáció művészete, elsősorban Scheidt, Scheidemann, Weckmann, Buxtehude és G. Böhm műveiben.


Bach variációs művei, elvei és elnevezései egyesítik az olasz-délnémet strofikus basszus-, ostinato- és dalvariációt, a francia clavecinisták felsőszólam-diminúciójú táncvariációit és a közép- és északnémet korálvariációt. A partitában a részek egymásutánja egy és ugyanarra a basszusmodellre épül, ami groundként vándorolhat is a szólamok között. Sokszor partitának nevezik a korálvariációk sorozatát is, mivel egy dallamra épülnek.

A variációsorozatban (mint dallamtéma variációkkal), mely a késő 18. század óta különösen C. Ph. E. Bach, Haydn és Mozart ciklikus hangszeres műveinek tételeként is előfordul, főleg Beethoven nyomán a fejlesztés-elv is megjelent: a témát olyan karakterként értelmezik, amely a variációkban expresszív és drámai módon átalakul. Schubertnél - aki a variált strofikus dal mestere - és Mendelssohnnál a variáció inkább hangulatképek sorozata, a költői ihletésű karakter-variáció viszont Schumann-nál érte el tetőpontját. Ő nem annyira a témát, mint inkább annak motívumait alakította, és helyezte egyre újabb megvilágításba, Brahms és Reger lényegében Beethoven szimfonikus variációs-módját és Bach példáját követte.


A késői tonális zenében (pl. Debussy, Jeux) jelentkező folytonos variáció (vagy "kidolgozás") a tizenkéthangú technikában alapelvvé válik. Az atematikus kompozíciós-módban azonban a téma felismerhetősége megszűnik, "a variáció elve önnön végéhez vezet ... amennyiben már az elemeknél, a hangoknál és a hangközöknél működésbe lép".


Forrás: Brockhaus Riemann Zenei lexikon