Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verdi: Négy szent ének

Verdi: Négy szent ének (Quattro pezzi sacri)

Nyolcvanöt éves volt a mester, amikor ezt a művét írta. Méltó befejezése és lezárása e Négy szent ének egy eseményekben, újításokban gazdag és az első hangtól az utolsói egyre fejlődő, egyre magasabbra törő zenei pályájának. A négy darab közül kettő, az Ave Maria és a Laudi alla Vergine Maria 1889-ben, tehát az Otello és a Falstaff között, a Stabat Mater és a Te Deum pedig négy évvel a Falstaff premierje után, 1897-ben készült. A négy mű együttes bemutatóját még Verdi irányításával tartották meg 1898 áprilisában, a párizsi Nagyoperában.

A négy darab közös stílusjegyeit egy fogalom alá vonhatjuk: végső leszűrődés. Verdi mintha visszatérne az oratórium, általában a kíséretes szólóének kezdeteinek világához, 1600 nagy forradalmához: a darabok egységét a szellemi tartás biztosítja, a művek egyébként formailag egyes részletek laza összefűzéséből állnak. Mindent a szöveg indokol, s ebben Verdi addig megy el, hogy úgyszólván teljesen lemond a szóismétlésről. Dallamvilága a legegyszerűbb megoldásokat választja, ám ezek a melódiák mindig hallatlanul kifejezőek: harmóniavilága kissé emlékeztet Lisztére, s csakúgy, mint Liszt, Verdi is teljesen összeegyeztethetőnek tartja az egyházi zenestílust és a korban modern eszközöket.

Ave Maria

Alcíme:"Rejtélyes skála négy szólamra harmonizálva". Az a cappella vegyeskar alapját képező "rejtélyes skála" egyrészt a szűkített lépéseket, kis részben pedig az egészhangú skálához tartozó elemeket kombinálja, felfelé másként, mint lefelé. Négy szakaszra oszlik a mű, az alapskála mindegyikben más és más szólamban jelentkezik, sorrendben: basszusban, altban, tenorban és szopránban. Ez a "rejtélyes" skála kitűnő alkalmat adott Verdinek, hogy öregkori stílusának harmóniavilágát még jobban színesítse. A késői Verdi-operák akkordikája ugyanis már alig ismeri, legfeljebb körvonalaiban tartja meg a klasszikus harmóniarendet, a hangnemiség szinte állandóan lebegő állapotban van. A "scala enigmatica" önmagában véve is hangnemen kívüli, így tehát a stílus és a mű alaphangsora kitűnően találkozik.

Stabat Mater

A zenekar üres kvintjei után unisonóban intonálja az énekkar a fájdalmas Stabat-dallamot, majd utána a fájdalmat még jobban aláhúzó, síró zenekari motívumok szólalnak meg. Csak az erőteljesen drámai helyeken (Vidit Jesum in tormentis) vált át a hangulat. Az Eia Mater szövegrésznél kezdődő második szakasz még lírikusabb, bár itt is akadnak drámai kitörések, mindig azoknál a szövegrészeknél, ahol Jézus kínszenvedéséről van szó. Itt Verdi nem riad vissza az igen éles kontraszthatásoktól sem. Így például a Flammis ne urar succensus szövegnél szinte a Requiem Dies Irae-jét idézi fel. A következő szövegsoroknál a halkan suttogott pianissimókból váratlanul csap fel fortissimóba az utolsó ítélet említésekor (Per te, virgo, sim defensus in die judicii). Csodálatos, tiszta muzsika a zárószakasz (Paradisi gloria), mintha maga a menny nyílna meg. A művet a kezdő Stabat-motívum zárja le.

Laudi alla Vergine Maria

Négyszólamú a capella női karra („per voci bianche”). Már maga az előadóegyüttes megválasztása is biztosítja az éteri hangzást. A feldolgozás váltakozik akkordikus megoldások és ellenpontos-imitációs részletek között. A szöveg ezúttal nem latin, Dante Divina Commedia-ja Paradiso-jának utolsó énekéből való.

Te Deum

Az ősi szokás szerint, a himnusz két első sorát a hagyományos gregorián dallamon szólaltatja meg a kórus basszusa és tenorja. Verdi minden hagyománytól eltér azonban, amikor a további dicsőítő szövegrészt – egészen a Sanctus-ig – pianissimóban és kíséret nélkül énekelteti. A Sanctus viszont egyetlen előképhez fogható csak: Haydn Teremtés-ének híres „És lőn fény”-éhez. Erre a szóra hangzik fel az első fortissimo, és itt lép be a teljes nagyzenekar is. A Pleni sunt coeli dallama visszatér még a mű során. Ezután – mint a bevezetőben említettük – lazán összefűzött zenei szakaszokból áll a darab, a dallamokban helyenként a gregorián téma elemei bukkannak fel. Az utolsó ítéletet idéző Judex a drámai tetőpont. Csodálatos dallamra épült a Dignare Domine, Verdi egyik legszebb kompozíciója. Az utolsó taktusokban szopránszóló intonálja az In Te Domine speravi szöveget, majd az utolsó fokozás után pianissimóban ér véget a mű.

Forrás: Várnai Péter, Oratóriumok könyve