Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Brahms: D-moll zongoraverseny

Johannes Brahms (1833-1897): D-moll zongoraverseny, op. 15.

Alig került nyilvánosságra Brahms első három zongoraszonátája, már a következő évben, 1854-ben újabb zongorakompozíció tervével foglalkozott. Ez a terv eredetileg szimfóniára vonatkozott, majd kétzongorás szonátának szánta készülő művét a fiatal komponista. A zenei anyag azonban hatalmasabbnak bizonyult, semhogy két zongora elegendő lett volna a kifejezésére. Ez az anyag szinte maga követelte a zenekari koncepciót, és az a tény, hogy Brahms mégis öt évig habozott, míg elszánta magát a mű megírására, megerősíti azokat a kortársi nyilatkozatokat, amelyek a zeneszerző rendkívül szigorú önkritikájáról vallanak. Brahms úgy érezte, még nem eléggé gyakorlott a hangszerelésben ahhoz, hogy a monumentális darabot zongoraverseny formájában dolgozza fel. A technikai nehézségeken végül is hűséges barátja és művésztársa, Joachim József segítette át, aki a tételek végleges elrendezésében is tanácsadója volt (a ma ismert második tétel helyén eredetileg a Német Requiem gyászindulója állt, utána pedig Scherzo következett). A finálé végleges formáját ugyancsak számtalan — félben hagyott — vázlat előzte meg.

A koncert a lipcsei bemutatón siralmasan megbukott. Lehetséges, hogy a közönséget meglepte a mű újdonsága, vagy talán Liszt zongoraversenyeinek árnyékában hatott szürkének, puritán-egyszerűnek ez a zenei nyelv, amely amazok nagyvilági dikciójához képest valóban faragatlannak, szigorúnak tűnhetett. (Igaz ugyan, hogy Lipcsében maga Liszt is megbukott első hangversenyén; romantikus zeneszerző nem egykönnyen boldogulhatott a Gewandhaus megszentelt falai között!)

Szerencsére Brahms viszonylag könnyen napirendre tért a mű bukása felett, néhány év múlva pedig tanúja lehetett a megérdemelt sikernek is, amelyet első zongoraversenye kivívott.

A monumentális első tétel állítólag Schumann öngyilkossági kísérletének nyomasztó hatása alatt íródott. Szonátaforma, de felépítése a zongoraszonátákénál jóval bonyolultabb. A hatalmasan áradó mondanivaló teljesen kitölti a forma kereteit, henye ütemek, áthidaló szakaszok, töltőanyagok ebben a tételben nincsenek: minden hang jelentős. A tétel elején felhangzó főtéma rendkívüli feszültsége valósággal torkon ragadja a hallgatót: zenekaron szólal meg a nagyszabású bevezető szakasz, sorra exponálva a témákat, de az együttes mondanivalója a szólóhangszer belépésével távolról sem ér véget. Ez a belépés a maga idején ugyancsak meghökkenthette a romantikus zongoraversenyek káprázatos szólóihoz szokott hallgatóságot: szinte észrevétlenül nő ki az együttesből, annak egyik jelentéktelennek tűnő motívumát ragadja ki, ez válik mind sűrűbbé és forróbbá, míg kibontakozik belőle az „igazi” főtéma. A továbbiak során a zongora a tétel mindegyik témáját a maga nyelvére „lefordítva” mutatja be, a kidolgozási szakaszban pedig szólóhangszer és zenekar izgatott párbeszédéből a főtéma újabb, démoni vonásai bontakoznak ki. A visszatérés valamennyire derűsebbnek tűnik, mint a kérlelhetetlenül sötét expozíció, a kóda azonban heves viharzással fejezi be a tételt.

 

A lassú tétel — amely utólag került a kompozícióba — kézirata fölé Brahms ezt írta: „Benedictus qui venit in nomine Domini...” Lehetséges, hogy ezzel nyíltan célzott a mű áhítatos hangulatára, vagy talán Schumann alakját kívánta ily módon felidézni (akit maguk között gyakran „Mynheer Domine”-nek szólított). Brahms kedvelt ütemnemében, 6/4-ben vonul az ünnepélyes processzió a zenekar bevezetőjében, a zongoraszóló inkább a befelé fordulást, meghatott elmélkedést érzékelteti. A tétel egyik jellegzetes témája később a Parsifal előjátékában tűnik fel: a két téma hangról hangra megegyezik egymással. A tétel középrészében olyan személyes hangot üt meg a zongoraszóló, amely ritka Brahms tartózkodó modorában; egyes fordulatai valósággal Chopint idézik. A visszatérő harmadik szakaszban ismét az ünnepi menet egyre távolodó dallama hangzik fel.

 

A zárótétel megválasztása minden ciklikus műnél problematikus, különösen az lehetett ennél a versenyműnél, ahol az első tétel nem mindennapi expanzív mondanivalójával kellett egyensúlyt tartania a finálénak. A rondó témája méltó a nyitó tétel sötét és szenvedélyes hangulatához. A feszültséget a zeneszerző mindjárt az első ütemben megteremtette azzal, hogy a zongorán felhangzó témát szinkópás hangsúlyeltolással vezette be és egyidejűleg ellenpontozó kísérő szólamot is elindított, ezzel sajátos, archaikus ízt kölcsönözve e szenvedélyes dallamnak. A téma ellenpontozó hajlamának zenekari fugatóban enged utat a tétel egyik szakaszában. A zongora különös, kétlaki szerepet játszik: hol orkesztrálisan telt és sokszólamú — mint a rondó elején —, hol a barokk concertók obligát zongoraszólamainak értelmében piamisztikus, hol pedig — pl. a fantáziaszerű kadenciában — a klasszikus zongoraversenyek szolid virtuozitását idézi fel. A befejezés előtt a kóda még egyszer felidézi a főtémát, mintegy búcsúzóul elemzi, részeire bontja, Beethoven „lehasító” technikáját alkalmazva. Végül — újabb kadencia-betoldás után — trillalánc fejezi be a művet.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz