Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Händel: Tizenkét concerto grosso, op. 6.

Georg Friedrich Händel (1685-1759): Tizenkét concerto grosso, op. 6.

Az op. 6-ban kiadott tizenkét concerto grosso 1739-ből való: nyomtatásban 1740-ben jelent meg. E darabokat a zeneszerző alig egy hónap alatt komponálta. Mintaképe nyilvánvalóan Corelli op. 6-os sorozata lehetett, amit Händel feltehetően 1708-ban, római tartózkodása idején magától Corellitől kaphatott kézhez; de ezt a stílust Geminiani angliai működése idején is elsajátíthatta. Valószínűleg Vivaldi concertóit is ismerte Händel, hiszen ezeket már az 1720-as években játszották Londonban. A concertino — akárcsak Corellinél — Händel concerto grossóiban is két hegedűből és egy gordonkából áll.

1. CONCERTO GROSSO, G-DÚR

Ha a dominánson való végződést kifejezett cezúrának tekintjük, akkor a mű tulajdonképpen öttételes; ennek azonban ellentmond az a körülmény, hogy az első szakasz pontozott ritmusú anyagát Händel az ellenpontos szerkesztésű Allegro végén visszaidézi. Egyébként a francia nyitány — amelyre a pontozott ritmus és az ünnepélyes hangzás utal — formája megfelel a félzárlattal összekapcsolt — vagy elválasztott? — pontozott intrada és az élénk ellenpontos szakasz egységének. Ellenpontos az Adagio is, a rákövetkező Allegro tematikája ugyanebből az anyagból bontakozik ki. A záró Allegro táncos ritmikájú darab.

2. CONCERTO GROSSO, F-DÚR

 

Ez a versenymű már nem egy tekintetben eltér a kor átlagtermésétől. Romain Rolland Beethoven-koncertnek nevezi, és számos részletét a Pastorale-szimfóniával hozza kapcsolatba. Mindjárt az első lassú tétel meglepetést kelt álmodozó hangulatával, szokatlan modulációival, gazdagon differenciált ritmikájával, befejező Adagio-ütemeinek sóhajszerű búcsújával. A második tétel a szólóhangszerek virtuóz vetélkedése, ezt is Adagióval zárja le a komponista. A Largo valóságos fantázia, beszédes dallamokkal, élénk taglejtésű deklamációkkal, változó tempókkal, megállásokkal és bravúros formai megoldással (a tétel második szakasza kiszélesített alakban tér vissza a befejezésnél!). A befejező tétel — Romaín Rohand szerint úgy hangzik, mint egy energikus induló, 3/4-es ütemben! Ez a kemény határozottság a tétel középrészében himnikus dicsénekké fényesedik.

3. CONCERTO GROSSO, E-MOLL

A melankolikus, első lassú tételt nagyszabású ellenpontos Andante zárja le, amelynek szövevényes témája Romain Rolland szerint „sötét hangulatú, dacos lélek útvesztőjének” benyomását kelti a hallgatóban. A második tétel határozottan olaszos jellegű concerto-zene. A harmadik helyen álló Polonaise e műfaj korai, különös zamatú példája, a befejező tétel a klasszikus scherzo-zenék előfutára.

4. CONCERTO GROSSO, A-MOLL

A sorozatban itt találkozunk először kiemelkedő hegedűszólammal: az első tétel differenciált ritmikájú, ékes dallamát a concertino két hegedűje és a ripieno első hegedűi együttesen szólaltatják meg. A tételt lapidáris témájú, energikus ellenpontos Allegro rekeszti be. A második helyen álló Largo Händel olasz elődeire utal vissza, a záró Allegro ellenben már Beethoven kései szonátáit jövendöli.

5. CONCERTO GROSSO, D-DÚR

Händel egyik legismertebb concerto grossója, tematikus rokonságban áll a „kis” Cecília-óda instrumentális tételeivel. Első tétele az oratóriumok nyitányára utaló francia ouverture: pontozott ritmikájú lassú bevezetésre nagyszabású, élénk tempójú ellenpontos szakasz következik. A Presto táncos karakterű, kéttagú nagyforma; a Largo a mester archaizáló lassú tételei közé tartozik; az Allegro ugyancsak táncos, sőt, kifejezetten scherzando-jellegű, virtuóz zenekari muzsika. A záró Menüett méltóságteljes francia udvari tánc.

6. CONCERTO GROSSO, G-MOLL

A versenymű első tételéről Romain Rolland azt írja, hogy hangulata Händel oly ritkán felismert mélabúját tükrözi: „Beethoven melankóliája ez, Dürer »Melancoliá« ja — talán nem olyan sötét, de éppolyan mély.” Hasonlóan borús a gyors tempójú fúga témája is. A Musette címet viselő második lassú tétel Romain Rolland szerint a falusi boldogságról szőtt, ragyogó álom. A két egymást követő Allegro sorrendje kissé szokatlan: úgy tűnik, a negyedik tétel a tulajdonképpeni táncdarab, és a harmadik az igazi finálé.

7. CONCERTO GROSSO, B-DÚR

Azok a concerto grossók, amelyek a barokk versenyművekben meghonosodott háromtételes keretet túllépik és tánctételeket is magukba foglalnak, közelebb állnak a szvit műfajához. Händel op. 6. sorozatában nagyobbrészt ez a típus található. A B-dúr concerto első tétele a szokásos lassú—gyors szakaszokból áll; ellenpontos gyors részének érdekesen aprózott témája úgy hat, mint egy madár énekének kottaképe. A második Largo megilletődött kamaramuzsika; az Andante basszusainak egyenletesen lépdelő ritmikája ünnepélyes processzió képzetét kelti. A versenyművet szinkópás ritmikájú Hornpipe (=duda) tánc rekeszti be.

8. CONCERTO GROSSO, C-MOLL

Ez a concerto már valóságos szvitmuzsika: hat tételéből kettő táncdarab. Igen érdekes az Allemande-ot követő Grave témafejének négyhangú képlete, amely utóbb mint „sors”-motívum vált ismertté. Ebben a concertóban túlsúlyba kerültek a lassú tételek: lépő ritmikájú Andante után átvezető jellegű, rövid Adagio következik, majd az ugyancsak lassú tempójú Siciliana után táncos lejtésű Allegro fejezi be a sorozatot.

9. CONCERTO GROSSO, F-DÚR

A bevezető Largo várakozást keltő, feszültséget teremtő előjátéka után lapidáris, homofon gyors szakasz következik: igazi szimfonikus nyitótétel. A második tétel lassú szakasza, bár címe erre nem utal, siciliano; a gyors rész ellenpontos szövésű. A két zárótánc ismét a mű szvit jellegéről tanúskodik.

10. CONCERTO GROSSO, D-MOLL

Mint a sorozat második felének darabjai, ez is kifejezetten szvitmuzsika, bár ezúttal (a negyedik tételben) a szólóhegedűk számára is juttatott néhány önálló ütemet a zeneszerző. A nyitó darab francia stílusú, nagyszabású Ouverture; a lassú Air ritmikája a méltóságteljes barokk táncok lejtését idézi; a két gyors zárótétel a nagy oratóriumok szimfonikus tablóira emlékeztet.

11. CONCERTO GROSSO, A-DÚR

Annak ellenére, hogy tudjuk: a teljes sorozat nem egészen egy hónap alatt készült, mégis feltűnő, milyen „érettek” a magasabb számozású darabok, bennük milyen szuverén bravúrral teremti meg Händel a szimfonikus zenekari nagyforma korai remekműveit. Az A-dúr concerto nagyszabású nyitó-tétele ezúttal a lassú bevezetésben mond többet, a gyors kontrapunktikus szakasz pedig rövid, kóda jellegű. A gagliarda-ritmusú Andante néhány ütemes Largo bevezetés után hangzik fel: ebben a szélesen kibontakozó tételben a variáció eszközeivel is élt a mester. A concerto-karaktert a záró Allegro őrizte meg leghívebben, ebben a táncos ritmikájú darabban valóban „versengenek” az egyes hangszercsoportok, a szólóhegedű pedig virtuóz játékával emelkedik ki.

12. CONCERTO GROSSO, H-MOLL

Az op. 6-os sorozat utolsó darabja több szempontból érdekes. Két, azonos típusú tétel keretezi (a már ismert ouverture-forma, lassú bevezetéssel és kontrapunktikus gyors szakasszal), a középen felhangzó Ariát azonban nem az alaphangnemben, illetve annak szokásos paralel-hangnemében írta Händel, hanem a domináns hangnemben (E-dúr), és a táncos lejtésű lassú darabot egy „változat”-tal bővítette ki.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz