Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


J.S. Bach: Brandenburgi versenyek

2013.02.16

1719 táján került Bach kapcsolatba Christian Ludwig brandenburgi őrgróffal, aki lelkes zenebarát volt. A zeneszerzőtől néhány kompozíciót kért udvari zenekara számára. Bach — ez idő tájt a kötheni herceg udvari karmestere — hat zenekari versenyművet küldött az őrgrófnak, mai ízlésünk számára túlzott alázatról tanúskodó — a korabeli udvari illemtan szempontjából kétségtelenül korrekt hangú — levél kíséretében. A levél Köthenben kelt 1721 tavaszán, a művek fogadtatásáról azonban nem maradt reánk dokumentum, nem tudjuk, kapott-e munkájáért bármit is a zeneszerző. Az őrgróf halála után a hagyatékból több száz koncert — közöttük Vivaldi számos műve — került leltárba, amelyeket darabonként négy garasra értékeltek. Bach hat versenyművének partitúrája utóbb a berlini királyi könyvtárba került (nyomtatásban csak 1850-ben jelent meg). Schweitzer rajongással szól e kézirat példásan rendes külső alakjáról, amely — mint írja — még a Máté-passió híres partitúra-kéziratáét is felülmúlja. Csupán egyetlen helyen javított a mester a kéziraton: az Ötödik koncert első tételének 11. ütemében, hogy elkerüljön egy oktávpárhuzamot, amely a klasszikus összhangzattan szabályai értelmében tilos — a javítás azonban balszerencsés módon újabb tiltott menetet — kvintpárhuzamot — eredményezett.

I. Brandenburgi verseny, F-dúr, BWV 1046

Az öttételes darab lényegében szvitmuzsika, amelynek stilizált tánctételeit fúvósokból és vonósokból álló kamarazenekar és egy régebbi hegedűfajta - a mai hangszernél kvarttal magasabban hangolt „kis hegedű” — a violino piccolo szólaltatja meg. A versenyműveknél általános solo-tutti ellentét ebben a darabban nem észlelhető. Az első tétel zenéjét a zeneszerző utóbb az 52. kantáta („Falsche Welt, dir trau’ich nicht”) első darabjában is felhasználta. A második, lassú tétel csodálatosan differenciált ritmusú oboaszólója a nagy passiózenék megrendítő áriáinak előfutára.

A harmadik tétel (Allegro) áll a legközelebb a motorikus ritmusú barokk concerto-zenék stílusához.

A mű két utolsó tételét Spitta (J. S. Bach, 1873) úgy tekinti, mint a kor táncot kedvelő ízlésének tett engedményt.

II. Brandenburgi verseny, F-dúr, BWV 1047

Ez a mű valódi concerto grosso, az együttessel szemben álló concertino trombita, fuvola, oboa és hegedű, illetve a középső tételben fuvola, oboa, hegedű és gordonka kvartettjéből tevődik össze. A tutti szólamait vonós hangszerek játsszák. Kár, hogy a mai trombitákon ez a rendkívül magas és kényes szólam igen nehezen realizálható, s ilyen módon a két saroktétel igazi szépsége rendszerint a kottafejek között marad, a partitúrában. A lassú tétel négy szólóhangszerét csembaló continuo kíséri, ez tehát tulajdonképpen nem is concerto-muzsika, hanem nemes és bensőséges kamarazene.

III. Brandenburgi verseny, G-dúr, BWV 1048

A legismertebb Brandenburgi versenyt vonós kamarazenekar adja elő. Ehhez a műhöz Bach nem írt lassú tételt, a két gyors darabot két akkord rövid „pihenőjével” kapcsolta össze; feltehető azonban, hogy a hangversenymester rögtönzött hegedűszólót játszott ezen a helyen. Az első tétel (amelyet a mester 1729-ben, Lipcsében írt 174. kantátájának bevezetőjéül is felhasznált) a motivikus munka sokszor emlegetett mintaképe: úgyszólván egyetlen egyszerű dallam- és ritmusképlet az a sejt, amelyből a folyondárszerűen kígyózó, minden részletében logikusan összefüggő, rugószerűen táguló zenei anyag kifejlődik. A 12/8-os metrumú zárótétel, amellett, hogy tipikus koncert-finálé, nem nélkülöz bizonyos táncos jelleget sem.

IV. Brandenburgi verseny, G-dúr, BWV 1049

A műben a szólócsoportot hegedű és két csőrfuvola (Blockflöte) képviseli, a kíséret continuóval ellátott vonós együttes. Akárcsak a második versenymű, ez is igazi concerto grosso, hármas ütemben írt megnyitó tétele üde, valósággal pasztorális jellegű muzsika, amelynek szerkesztése a klasszikus szonátaforma modelljéhez szolgáltat előképet. Figyelemre méltó a szólóhangszerekkel szemben támasztott virtuóz követelmény.

A lassú tételt Spitta egy gyászmenet kísérőzenéjéhez hasonlítja, a passiók processzió-zenéivel mindenképpen rokon. A zárótétel nagyszabású fúga, mind a kontrapunktikus műfaj, mind a hangszeres virtuozitás igényeit tekintve kimagasló értékű alkotás.

V. Brandenburgi verseny, D-dúr, BWV 1050

A concertinót ezúttal fuvola, hegedű és csembaló alkotja, a billentyűs hangszer azonban — hangszínbeli adottságainál fogva még külön is kiemelkedik ebből az együttesből. A csembaló számára Bach ezúttal valóban rendkívül jelentős és mutatós szólamot írt, amellyel a maga virtuozitásáról adott hű képet: a tétel befejezése előtt külön nagyszabású csembaló kadenciával emeli ki e hangszer fontosságát.

A lassú tétel megint csak a három szólóhangszer meghitt kamaramuzsikálása, amely alatt a zenekar néma marad. Feltűnő e tétel zenéjének motivikus egysége, dallami és ritmikus készletének takarékossága.

A zárótétel felépítése az olasz áriák háromrészes szerkezetét követi, az első rész — amelyet a befejezésnél megismétel a komponista — kontrapunktikus, ennek anyagából alakul a második szakasz is.

VI. Brandenburgi verseny, B-dúr, BWV 1051

A hatodik versenymű hangszer-összeállítása nélkülözi a hegedűket, legmagasabb szólamát a brácsa képviseli. Ugyancsak hiányzik a műből a concertino-ripieno formális szembeállítása. Az első tételben két brácsa kánonban egymást követő szólamát az együttes többi hangszere támasztó hangzatokkal kíséri: ez a tutti-szakasz anyaga, a szóló-részben viszont kamarazenei felrakásban szerepel valamennyi hangszer.

A lassú tétel kontrapunktikus kamarazene, amely Esz-dúrban kezdődik, és meglepő módon g-mollban ér véget!

A finálé táncos jellegű, 12/8-os metrumú darab.

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz