Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


J.S. Bach: Das wohltemperierte Klavier I.

Johann Sebastian Bach (1685-1750): Das wohltemperierte Klavier I.

A Wohltemperiertes Klavier című gyűjteményben – 1722-ben – Bach elsőként foglalt össze a kromatikus hangsor valamennyi dúr- és mollhangnemében írt zeneműveket, olyan műveket, amelyek nemcsak technikai újdonságot jelentettek a maguk idején, nemcsak mint tananyag képviseltek további fokozatot az Invenciók és a Szvitek pedagógiai szintje után, hanem valóban a különböző hangnemekhez fűződő intonációs hagyomány, éthosz szellemében fogant alkotások. E hangnemekről szólva szinte közhely a „fényes D-dúr", „napsugaras A-dúr", „patetikus c-moll", „démoni d-moll" vagy a „halálhangnem”: h-moll emlegetése. Ezeket a jellemvonásokat túlnyomórészt a konvenció kölcsönözte bizonyos hangnemeknek: a zenetörténetből kínálkozó példák. A zongora „fekete billentyűinek” a „fehéreknél” érzékenyebb hangulatot tulajdonítani azonban merő belemagyarázás, amely mindazonáltal hozzájárult a sokelőjegyzéses hangnemek éthoszának kialakításához.

Bach az első sorozatot kötheni udvari szolgálatában írta 1722-ben ugyanazon körülményektől ösztönözve és korlátozva, mint amelyek hegedűre és gordonkára írt szólószonátáit, valamint a Brandenburgi versenyműveket létrehozták. A huszonnégy prelúdiumot és fúgát valószínűleg utazásai közben – Lipót herceget kísérve – vetette papírra, feltehetően gyors egymásutánban. Nyomtatásban a zeneszerző nem adta ki ezt a gyűjteményt – bár erre Mattheson kifejezetten felkérte –, mert nem bízott benne, hogy a kiadás magas költségei egyhamar megtérülnek.

A gyűjtemény a törzshangnemből kiindulva, félhangonként emelkedő sorrendben rendel egymás után egy-egy dúr-, illetve mollhangnemű prelúdiumot és fúgát. Mindkét darabtípus terjedelmét szűkre szabta az alkotó, az egész sorozatban alig fordul elő egy-két nagyobb lélegzetű mű. A prelúdiumok és fúgák nem egy időben keletkeztek: a prelúdiumok előbb készültek el, nagyrészüket már Wilhelm Friedemann Zongorakönyvecskéjében lejegyezte a mester. Ennek tudatában sokan vitatják egyes kompozíció-párok összetartozásának kérdését. Az esetek többségében mind az intonációs, mind a tematikus rokonság teszi vitán felül állóvá e kapcsolatot, amikor azonban önkényesnek tűnik prelúdium és fúga társítása, akkor is legitimálja azt a zeneszerző óhajának hitelessége. A Wohltemperiertes Klavier prelúdiumai többségükben nem igazi előjátékok, hanem önálló darabok, a hangnemükhöz tanozó „éthosz” sajátos hangulatvilágával, jellegzetes arcélű tematikával, a zongorapedagógiai célnak éppen megfelelő technikai feladattal és – nem utolsósorban! – határozott hangnemi tervvel, amely helyenként a klasszikus szonáta formájának korai modellje. A fúgák mindegyike a prelúdiumtól független – azzal rendszerint nem egy időben keletkezett – mintapéldája az ellenpontozó szerkesztésnek és a zongorajáték más-más oldatról megközelített problémáinak. Tizenegy háromszólamú, tíz négyszólamú, két ötszólamú és egy kétszólamú fúgát tartalmaz a gyűjtemény. Minél tömörebb a téma, annál bonyolultabb a kidolgozása. Kettősfúgát az első kötet nem foglal magában, hármasfúgát egyet.

C-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 846

Szinte mozdulatlan kézzel szólaltatja meg a zongorista a harmonikus figurációk alig változó sorát. Mindvégig ugyanaz a ritmus – amennyiben egy ilyenfajta képletet egyáltalán ritmusnak nevezhetünk –, a dallam szinte csak sejthető, amint „testetlenül vonul végig, mint angyalok éneke a csöndes éjben” (Spitta). Ez a darab kétes népszerűségét mégis annak a körülménynek köszönheti, hogy Gounod e testetlen dallamnak formát adott, sőt szöveget (Ave Maria) és ilyen módon a kimondatlant, a százféle jelentőséggel felruházhatót egyértelműen, világosan és vulgárisan megfogalmazta. A prelúdium korábbi változata Wilhelm Friedemann „zongorakönyvecskéjében” is megtalálható.

A négyszólamú fúga témája a prelúdium arc nélküli anyagával ellentétben keményveretű és pregnáns. Határozott lépésekkel tör felfelé a diatonikus lépcső fokain, egy kemény és jellegzetes „quasi díszítő” fordulattal vált át nagyobb hangköz-lépésre. Ez a téma olyan hatalmas feszítő erőt hordoz magában, olyan gazdag a kontrapunktikus kidolgozás lehetőségeiben, hogy obligát ellenszólamra sincs szüksége: elég önmagában, önmagának. Az ellenpontozó munka nagy szellemi feszültségét közjáték alig oldja fel. Az egymásra torlódó szűkmenetek halmazából a C orgonapontra támaszkodva találnak kiutat a szólamok, a befejező harmóniafelbontás a prelúdiumot idézi.

C-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 847

Mintha megelevenedne a két kéz, amelyet a C-dúr prelúdium mindvégig mozdulatlanságra kárhoztatott: a harmonikus figurációk itt valóságos perpetuum mobile gépies pergésére váltanak át. A Klavierbüchleinben felvázolt darab be is érte ennyivel; a Wohltemperiertes-beli feldolgozás azonban tovább megy és fantáziaszerű tempóváltozásokkal „quasi cadenza” készíti elő az egyszólamúvá vékonyodó befejezést. Ez a prelúdium határozottan etűdszerű, abban az értelemben, ahogy Bach még nem ismerhette e műfajt: a Gradus ad Parnassum vagy a Kézügyesség iskolája mit sem sejtő előfutára.

A háromszólamú fúga témája háromtagú (kérdés+válasz=konklúzió), csevegő hangú, a concertók metrikus lejtését idéző.

CISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 848

Hét keresztes hangnemben zongorára írni: új lehetőség, új szín és – mint ez a prelúdium félreérthetetlenül elárulja – új öröm. Csupa pasztellszín, csupa lebegés ez a muzsika, amely az első ütem kivételével már a Klavierbüchleinben is ma ismert formájában állott készen. Zenei anyagát tekintve a Cisz-dúr prelúdium a C-dúr és c-moll darabok zseniális ötvözete: a következetes harmonikus figuráció, az etűdszerű gépiesség itt a két szólamban váltakozva kapott szerepet, ezáltal vált a hangzás áttörten szivárványossá, a kifejezés oldottá.

A háromszólamú fúga már pusztán mint kottaolvasási feladat is a legnehezebbek egyike: hát még, ha a téma capriccio-szerű ugrásait a jellegének megfelelő könnyedséggel és játékossággal kell az előadónak kiviteleznie!

CISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 849

Az eddigi prelúdiumoktól mind technikájában, mind hangvételében elüt a cisz-moll darab: nem tűz a játékos elé gyakorlattal elsajátítható, virtuóz feladatot; nem az ujjakat pergeti, hanem az érzelmekre ható, fájdalmas áriát szólaltat meg a billentyűkőn. De – e téren az invenciókkal rokon – az áriadallamot egyúttal imitatorikusan is feldolgozza, és az úgyszólván állandóan jelen van valamelyik szólamban. Ez a mű valóban nem „előjáték” a fúgához, hanem önmagában is teljes értékű, lenyűgözően szép kompozíció, amelyet Bach a Klavierbüchleinből vett át. Ötszólamú hármasfúga követi, amely a maga nemében ugyancsak egyedi jelenség. Akárcsak a prelúdium, ez is mellőzi a pedagógiai feladvány jelleget, és – bár sem elolvasni, sem megszólaltatni nem könnyű! – elsősorban a megilletődött hangulat visszaadását kívánja az előadótól. Témája a B-A-C-H motívummal rokon négyhangú képlet, amely grafikus képével a kereszt gondolattársítását sugallta Bach kortársainak (ugyanezt s témát használja fel később Schubert mint basso ostinatot Der Doppelgänger című dalában).

A hármasfúga első szakaszában ezt a négyhangú „kereszt”-témát lépteti be valamennyi szólamban és dolgozza fel a komponista. A második szakaszban új téma – az első kontraszubjektum – jelenik meg: figuráit nyolcadmenetek hömpölygő áradata, a nagy vokális művek kórusait idézi a zongora billentyűin. De alig került kapcsolatba a főtémával, tizenhárom ütem múlva újabb téma mutatkozik be: a második kontraszubjektum. Az előbbi végtelennek tetsző kígyózásával ellentétben ez lapidáris, súlyos motívum. A kibontakozás tetőpontján a fúgatéma és a két kontraszubjektum együttes kombinációjával ér el páratlan hatást a zeneszerző.

D-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 850

A prelúdium a két c hangnemű darabbal megkezdett utat folytatja: áttetsző tizenhatod-figurációk egyenletes pergetését a basszus pengetés-szerűen megszólaltatott nyolcadhangjai kísérik. A befejezést – akárcsak a c-moll prelúdiumban – Adagio tempójú, szabad kadencia készíti elő. Eredeti alakjában ez a prelúdium is a Klavierbüchlein számára készült.

A négyszólamú fúga hangvétele nemcsak e gyűjteményben szokatlan, de általában elüt a Bach-fúgákétól. Francia nyitányt idéző, pontozott ritmikája, a témafej „kiírt ékesítésének” gazdagsága és a befejezés „pomposo” homofon hangzattömbjei arra vallanak, hogy ezúttal valóban karakterdarab és nem iskolai ellenpontfeladat megalkotása volt a zeneszerző szándéka.

D-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 851

Igazi prelúdium, úgy, ahogyan e műfaj fogalmát Bach utókora értette. Megvan benne az egyanyagúság, amely a későbbi etűdirodalom alapelve lett; a hangulatnak az az egyetlen, nagylélegzetű íve, amely a Chopin-prelűdök jellemzője; a triolákra bontott harmóniák oly mértékű érzékenysége (ideértve a nápolyi szext hangzat sajátosan fájdalmas csengését), amely – ha a legenda igaz – méltán válhatott Beethoven „Holdfény”-szonátájának mintaképévé. Ez a prelúdium a Klavierbüchleinben még mindössze 14 ütem terjedelmű volt.

A háromszólamú fúga a prelúdium merő ellentéte. Témája ritmikailag igen differenciált: nyugodtmenetű nyolcaduk után tizenhatodokból álló négyes csoport következik, amely nyilván az alaphang szextjére ugró, heves staccatót készíti elő (ez egyébként a Wohltemperiertes Klavier első sorozatában az egyetlen, Bach által kiírt staccato jelzés!). Innen nyomatékos trillával zárul a téma. A zenei anyaggal a komponista e fúgában éppoly gazdaságosan bánik, mint a C-dúr fúgában: a téma úgyszólván mindig jelen van, szűkmenetekben és megfordításokban, indulatosan és ellentmondást nem tűrően, feltűnően keveset törődve a szólamok összecsengésének „szépségével".

ESZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 852

A darabpárok összeillésének problémáját minden bizonnyal ez a két kompozíció vetette fel első ízben. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a prelúdium – amely a gyűjtemény első tizenkét darabja közül egyedül nem szerepel a Klavierbüchleinben – régebbi alkotás. A fantáziaszerű kezdés és a prelúdiumba beépített kettősfugato a toccaták műfajához közelíti a darabot. A szokatlanul nagyszabású prelúdium valóban nem igényli a rákövetkező fúgát, önállóan is kerek és teljes egész benyomását kelti. A négyszólamú kettősfugato témája a fantáziaszerű toccatakezdet, kontraszubjektuma rövid, szinkópás képlet, amelynek teljes bemutatása után téma és kontraszubjektum összefonódva, feloldódást nem engedő, koncentrált szólamszövedéken át vezet a befejezésig.

A háromszólamú fúga könnyed, játékosan tagolt témája és levegős közjátékai valóban kissé súlytalannak tetszenek a hatalmas előjátékhoz képest.

ESZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 853

Ez a prelúdium semmi máshoz nem hasonlítható: még Bach életművében is egyedül áll megrázó szomorúságával, amelynek végtelen egyszerűséggel, úgyszólván az effektusok minimumával ad hangot a hangszerkíséretet és énekhangot együttesen reprezentáló zongora. A dallamot – rövid hangzatfelbontás-motívumokat – felváltva énektik „ketten", hol a felső, hol az alsó szólamban; a tört akkordokat „pengető” kíséret regisztere is változó. A drámai feszültség tetőpontja a huszadik ütemben – pontosan a darab közepén! – következik be, amikor elhallgat a „kíséret", és a kettős énekszólam, imitációval indulva találkozik szenvedélyes deklamációjának hevében. A „dráma” a harmincadik ütemben tulajdonképpen véget is ér: ami ez után következik, merő lemondás, hat ütemre terjedő szívettépő búcsú és négyütemes, megrázó utóhangja.

A háromszólamú fúga témája egyike a zenetörténet legtökéletesebb melodikus képleteinek. Három ütemét szimmetrikusan osztja meg felfelé törekvő „kérdés” és lenyugvó „válasz” között. A „kérdés” szélesre tárt kvint-hangközzel indul, a „válasz” kvarttal. E két, gondolatot, gesztust indító lendülettől eltekintve diatonikus másodlépésekben mozog a téma, ritmikája kimért, ünnepélyes. Ezt az ünnepélyes menetelés jelleget a fúga mindvégig megőrzi, a témafordítások, szűkmenetek és – az első kötetben egyetlen helyen alkalmazott – augmentációk során is.

E-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 854

12/8-os időmértékben szelíden hullámzó muzsikájának az orgonapontok kölcsönöznek sajátos, pasztorális hangulatot. Háromszólamú szerkesztése, zsáner jellege az invenciókra emlékeztet. Akárcsak a többi prelúdium, ez is a Klavierbüchlein gyűjteményéből került a Wohltemperiertes Klavier sorozatába. Háromszólamú fúgájának szokatlanul terjedelmes, folyondárszerűen kanyargó témája többnyire szűkmenetekben torlódik.

E-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 855

A Klavierbüchleinben szereplő, majd a Wohltemperiertes Klavier számára átvett prelúdiumok közül ez változott meg a legjelentősebb mértékben az átdolgozás során. Eredeti formájában a zongorista bal keze számára készült gyakorlat volt; ebből alakította ki Bach azt a poétikus hangszeres áriát, amelyet a quasi ostinato basszus tizenhatod-figurái felett a szoprán szólama „énekel". A basszus nem „kíséri” a dalt, csupán a hátteret festi, a kíséretről a középszólam félütemenként megpendített akkordjai gondoskodnak: a mű tehát három, önálló hangzó síkon játszódik le. A Klavierbüchlein prelúdiuma 23 ütemből állott. A Wohltemperiertes prelúdiuma a 23. ütemben hirtelen tempót, hangot és játékmodort vált: az addigi álmodozó Andante (legalábbis ilyen tempójúnak vélhető a kívánatos előadás) a zeneszerző által kürt Prestóra vált. Megmarad a basszus mozgékony pergése, amelyet mostantól fogva az egyetlenre csökkentett felső szólam is átvesz. Ebben a sűrű és dinamikus kétszólamú szövedékben rohan a darab a befejezéshez. A kétszólamú fúga – a két sorozat egyetlen kétszólamú fúgája – a prelúdium pergő mozgalmasságát folytatja csivitelően játékos témájával. A darab rendkívül szigorú szimmetriával szerkesztett: két egyenlő hosszúságú részre tagolt, mindegyik együtemes, viharosan alágördülő unisono menettel fejeződik be.

F-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 856

A prelúdium 12/8-os időmértékben hullámzó, kellemesen csobogó patak-zenéje a kétszólamú invenciók gazdaságos és tervszerű felépítését követi: ez már a szólamok elosztásában megmutatkozik, még inkább abban a jelenségben, hogy a félütem-tartamú motívum következetesen minden ütemben kétszer fordul elő. Ugyancsak az invenciókat idézi a trillaláncok és ékesítések alkalmazása.

A háromszólamú fúga is megőrzött valamit a prelúdium mozgásformáiból. 3/8-os ütemeiben egyszerű, lapidáris téma körül zajlik a kontrapunktikus eseménysor.

F-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 857

Ez az utolsó prelúdium, amelyet Bach a Klavierbüchleinből vett át. Ünnepélyes, nyugodt menetű négyszólamú darab, amelynek tizenhatod motívumai – mivel legtöbbször hangzatfelbontások – nem keltenek mozgásképzetet, inkább statikus jellegűek. A befejezésnél igen szép visszatéréssel kerekíti le a formát a mester.

A négyszólamú fúga negyedhangokból szerkesztett témája merő fájdalom: kromatikus lépésekkel indul a kvintről, majd a felső oktáva érintése után csüggedten hull az alaphangra, amelyet ekkor, a befejezésnél szólaltat meg első ízben. Az ellenpont a kantátákból ismert ünnepélyes processzió-motívumból formált.

FISZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 858

Ez a prelúdium már nem egy korábbi mű átdolgozása, hanem kifejezetten e sorozat számára készült, a fúgával egy időben és vele szoros rokonságban. Az akkoriban felfedezett hat előjegyzéses Fisz-dúr hangnem minden lebegő könnyedségét, harmatos költészetét feltárja a prelúdium 12/16 időmértékben ringató kétszólamú harmonikus figuráció-sorozata, amelyben a trillák jelentős hangulatteremtő funkciót kaptak. Hasonlóan szivárványos, áttetsző és csillogó a háromszólamú fúga szövete is. Kéttagú témája kedvesen évődő „kérdésből” és megnyugtató „válaszból” áll.

FISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 859

A prelúdium témája capriccióra, faktúrája kétszólamú invencióra emlékeztet. Ennek a fickándozó mozgalmasságnak szöges ellentéte a négyszólamú fúga nehezen vonszolódó, tépelődő kromatikával terhes témája és ellenpontjának a kantátákból és passiókból ismert zokogó motívuma. A fúga legnagyobbrészt három szólammal játszódik le, csak a közepén és végén lép be – a szopránban, illetve a basszusban – negyedik szólama.

G-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 860

A prelúdium vidáman bugyborékoló, 24/16-os ütembeosztású, kétszólamú tétel. A háromszólamú fúga szélesen tagolt témája a közkeletű „forgó” kettős ékesítés (Doppelschlag) motivikájából kialakított.

G-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 861

Ez a prelúdium teljességgel nélkülöz mindenfajta etűd jelleget, pedagógiai célja kizárólag a sima szólamvezetés és a plasztikus főbb szólamú játék elsajátítására irányulhatott. Háromszólamú, komolyhangú, ünnepélyes karakterdarab, amelynek differenciált ritmikájú „sóhaj”-motívumokból szerkesztett témája hosszú, egy teljes ütemen át kitartott trillával kezdődik.

A négyszólamú fúga témáját éles metszés tagolja két („kérdés” és „válasz") motívumra.

ASZ-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 862

A prelúdium együtemes, pregnáns témája úgyszólván mindvégig jelen van az invenció jellegű darabban. A négyszólamú fúga méltóságteljes, rövid témája levegős kvint- és terclépésekből tevődik össze.

GISZ-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 863

Az öt előjegyzéses, rendkívül érzékeny hangnem borongós-elmélkedő hangulatának egyik korai, gyönyörű példája ez a prelúdium, amely szigorúan vezetett három szólamával az invenciókat idézi. Ugyanezen a hangon szól a négyszólamú fúga is. Témája háromtagú: szekundokban tépő első és merész tritonus-ugrással mintázott második tagjára lapidárisan kongó végzet hangján tesz pontot a konklúzió jellegű befejezés. Ezt a harmadik témaszelvényt a továbbiakban önálló motívum gyanánt is felhasználja a zeneszerző, mintegy vészjósló figyelmeztetőként az enyhültebb hangulatú közjátékokban.

A-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 864

A prelúdium feszes ritmusú, mozgalmas háromszólamú invenció. Szokatlanul rövid, mindössze 24 ütem terjedelmű. Annál terjedelmesebb a háromszólamú fúga, amelynek 9/8-os metrumú témáját szokatlan módon egy magában álló rövid nyolcadhang vezeti be. Még el sem hangzik a téma, már türelmetlenül alája torlódik a „társ” szólama. A fúga során ritkulnak a témabelépések és a darab közepén bemutatott, tizenhatodokban mozgó ellenpont a befejezésig tartósan fellazítja a szólamszövetet.

A-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 865

A 9/8-os időmértékben komponált prelúdium szokatlanul iskolás jellegét valószínűleg az egész ütemekre elhúzódó harmóniafelbontás következetessége okozza, amely ez esetben nélkülözi a C-dúr prelúdium átszellemült mozdulatlanságát. A rendkívül nagyméretű négyszólamú fúga Spitta szerint egy hasonló hangnemű Buxtehude-kompozíció átköltése. Hermann Keller valószínűnek tartja, hogy ez a fúga még a weimari időkből származik.

B-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 866

A gyűjtemény egyetlen toccatajellegű prelúdiuma. Háromszólamú, táncos lejtésű fúga követi, kellemes, „társalgási” hangulatban. A két ellenpont közül az első a téma hangvételét követi, a második a prelúdium villódzó mozgásképleteit idézi.

B-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 867

Egyike a legcsodálatosabb prelúdiumoknak, az esz-moll darab méltó párja. Annak ellenére, hogy a súlyosan lépdelő, szekundokban nehézkesen felfelé haladó téma ellenpontos kidolgozású, mégis homofon benyomást kelt a súlyos akkordok révén – ebből a szempontból a toccatafúgák álhomofóniájára emlékeztet. A darab közepén – a feszültség tetőpontján – elvékonyodik a hangzás, két ütemen át csak két, egymásnak felelgető szólam hangoztatja megrendült mottójának daktilusait.

A prelúdiumhoz hasonlóan a fúga is az esz-moll mű párdarabja. Ötszólamú, komor hangú, méltóságteljes darab, témája – akárcsak az esz-moll fúgáé – egy súlyos lelépő kvart (az esz-moll fúgában: felfelé lépő kvint) után tér át a kimért negyedhangok szekundokban mozgó vonulatára. Tragikus hangulatát a vége felé sűrűsödő tématorlasztások (ötszörös szűkmenet!) fokozzák.

H-DÚR PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 868

Ismét visszatér az invenció jelleg, az ujjak rugalmasságát célzó egyenletes mozgás és a háromszólamú szerkesztés. A négyszólamú fúga kéttagú témája a prelúdium anyagából származik.

H-MOLL PRELÚDIUM ÉS FÚGA, BWV 869

A prelúdium Andante felirata – a fúga Largo jelzésével egyetemben – magától a zeneszerzőtől származik. Ez a Wohltemperiertes Klavier egyetlen kompozíciója, amelyet Bach tempójelzésekkel látott el. De más tekintetben is kiválik ez a mű a sorozatból: csakis itt alkalmazott Bach világosan tagolt kéttagú formát és a klasszikus szonáta előjelének tekinthető hangnemi tervet (tonika – domináns – tonika). A prelúdium szakít az invenciók arányos szólamelosztásával és az etűdök mechanikus motívumismételgetésével. Szólamait az olasz triószonáták mintájára képezte a mester: a basszus nyugodt léptekkel, egyenletes nyolcadokban mozog, miközben a dallam a felső szólamok párbeszédéből bontakozik ki, áhítatosan és átszellemülten. Nem kell túl eleven képzelőerő ahhoz, hogy a prelúdium második részének kezdetén felhangzó új anyagban a későbbi szonátakidolgozásokat sejthessük meg.

A négyszólamú fúga minden eddiginél terjedelmesebb: 76 ütemen vonul végig a zeneszerző által előírt Largo tempóban a súlyos és megilletődött hangulatú processzió. A fájdalmas, kromatikával és sóhaj-artikulációkkal patetikussá színezett téma szokatlanul hosszú: nem valós méretei teszik azzá, hanem az aprólékos tagolás és a lassú tempó. A darab folyamán mégis úgy érzik, alig történik valami. A súlyosan aláhajló ellenpont negyedhangjai éppúgy nem jelentenek elmozdulást, mint a barokk kamarazenében közkeletű és a passiókból jól ismert, szekvenciás közjátékok. Spitta megkapó szavakat talált annak magyarázatára, miért nem alkalmazta Bach e fúgájában a szokásos kontrapunktikus mesterfogásokat: „Bach eléggé bebizonyította már, hogy a legnagyobb bonyolultság közepette is meg tudja őrizni a jóhangzást. Nem! Az emberi szenvedés olyan képét akarta felvázolni, éppen legkedvesebb hangnemében, e műve befejezéseképpen, amelyben legmélyebben általános emberi érzései alakot ölthetnek… Mennyire nem számított a nagyközönség részvételére az, aki egyik legkiválóbb hangszeres művére… ilyen töviskoszorút rakott fel!"

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz