Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mozart: Variációk

Mozart szonátáiban két helyen találkozhattunk variációs tétellel (D-dúr, K 284 és A-dúr, K 331 ). Zongoraművei között azonban a variáció mint önálló műfaj is jelentős szerepet játszik: a Köchel jegyzék tizenöt variációsorozatát tartja nyilván.

Hat variáció Salieri témájára, K 180 (KE 173/c)

Antonio Salieri (1750–1825), Mozart vetélytársa (egyes feltevések szerint: gyilkosa!), 1772-ből származó La fiera di Venezia című operájának második felvonásában szerepel a „Mio caro Adone” kezdetű ária, amelynek témáját Haydn is feldolgozta egyik zongorára írt Divertimentójának menüettjében. Mozart 1773-ban Bécsben ismerhette meg Salieri operáját: ez év őszén írhatta a variációkat is. 1778-as párizsi útja során két másik variációsorozatával együtt felajánlotta e művét Heina kiadónak, aki azt hamarosan ki is nyomatta. A G-dúr téma Andante tempójú menüett, amelyet a hat variáció a szokásos módon körülírva, ékesítve, ritmikai aprózással dolgoz fel. Az utolsó előtti változat Adagio tempójú.


Tizenkét variáció Fischer menüettjére, K 179 (KE 189/a)

Johann Christian Fischer (1733–1800) jeles oboavirtuóz volt, nagy népszerűségnek örvendő Menüettjét Mozart 1774 nyarán Salzburgban dolgozta fel. Ezt a kompozícióját igen kedvelte és hangversenykörútjain szívesen adta elő, de mint tananyagot is felhasználta. Erre különösen az első hat változat látszik alkalmasnak; a sorozat második felében igényesebb a zongoraletét. A változatok hangneme mindvégig C-dúr, tempója a menüett lejtésének megfelelő: csak az utolsó előtti variáció Adagio tempójú. Nem egy alkalommal árul el Händel-hatást a változatok kompozitorikus megoldása: a negyedik és tizedik darab orgonaszerű hangzása, valamint az ötödik sarabande-ritmikája e hatásra utal.


Tizenkét variáció a „Je suis lindor” témájáraA, K 354 (KE 299/a)

Beaumarchais 1775-ben bemutatott Sevillai borbélyának I. felvonásában hangzott fel ez a románc, Antoine-Laurent Baudron (1743–1834) megzenésítésében. Témáját utóbb Clementi is feldolgozta változatokban. (A Mozart által adott cím egyébként a románc második versszakának kezdete). A variációsorozat 1778 nyarán Párizsban keletkezett és Heina korábban már említett kiadásában jelent meg.

Az eddigieknél gazdagabban, több rétűen bontja ki a témában rejlő variatív lehetőségeket. A téma Esz-dúr hangnemű, Allegretto tempójú, egyszerű, kétrészes kisforma. Míg az első két változat a szokásos módon indítja el a dallamot körülíró folyamatot, a harmadik egy jellegzetes díszítő figurát alkalmaz uralkodó motívum gyanánt. A negyedik változatban helyet kap a kézkeresztezés technikája, az ötödik felbontott oktávákkal dolgozik. A hatodik ismét visszaidézi a téma eredeti alakját és ezzel lezárja a variációsorozat első felét. A hetedik változat Maestoso tempója, széles arpeggiói a nyolcadik Minore, azaz moll-változat súlyos pátoszát (esz-moll!) vezetik be. A kilencedik variáció visszatér a dúr hangnembe, a témát a bal kézbe helyezi, míg a jobb kéz csaknem mindvégig domináns tremolót játszik. A tizedik változatban ugyanez a szólamok cseréjével megy végbe. Az utolsó előtti darab – immár szokásosan – Molto Adagio tempójú, gazdagon ékesített, fantáziaszerűen oldott tétel, míg a befejezés felirata: Tempo di Menuetto – virtuóz Presto záró kadenciával.

Tizenkét variáció az „Ah, vous dirai-je, maman” témájára, K 265 (KE 300/e)

1778 nyarán Párizsban írta Mozart, nyilvánvalóan tanítványai számára egyik legnépszerűbbé vált – és számos újabb variációkban feldolgozott – variációsorozatát. A francia dalocska szerzőjének Nicolas Dezède-et (1745–1792) tartják. Szövege szabad fordításban így hangzik: „Elmondom, édes jó anyám, mi bánt: mióta Silvandre gyengéden reám tekintett, szívem minden percben azt kérdi, élhet-e valaki szerelmese nélkül?” A mű 1785-ben megjelent első kiadásában szereplő ajánlás (Josephine Aurnhammer részére) nem a komponistától, hanem Torricella kiadótól származik.

A 2/4-es ütemű C-dúr téma a zongorajáték elemi fokán is eljátszható. A változatok azonban fokozatosan válnak mind bonyolultabb zongoratechnikai és előadói feladvánnyá: tizenhatod mozgás jobb kézben; ugyanaz bal kézben; triolás mozgás jobb kézben; ugyanaz bal kézben; komplementer ritmika; trillagyakorlat váltott kezekkel; többszólamú játék; keresztezett kezek; ékesített dallam; a nyolcadik variáció mollhangnemű, a tizenegyedik Adagio tempójú.

Tizenkét variáció a „La bellé françoise” témájára, K 353 (KE 300/f)

Az előző művekhez hasonlóan ez a kompozíció is 1778 nyarán, Párizsban keletkezett. Témáját Jean Benjamin de La Borde (1734–1794) „Marlborough-potpourri”-jában előforduló dalból vette Mozart, aki állítólag ezzel a művel fejezte be 1789 májusában tartott lipcsei hangversenyét.

A variációsorozat abban különbözik az eddig bemutatottaktól, hogy befejezésképpen – a tizenkettedik változat után – visszaidézi a téma eredeti alakját.

Kilenc variáció a „Lison dormait” témájára, K 264 (KE 315/d)

Ugyanaz a Nicolas Dezède, akitől a K 265-ös variációsorozat közismert témája származik, komponálta a Julie című „ariettákkal elegyes komédiát", amelyet 1772-ben mutattak be Párizsban. A darab második felvonásában hangzott el ez a pikáns dalocska, a csalitban gyanútlanul szendergő leányzóról. A variációsorozat 1778 nyarán Párizsban keletkezett. Amikor Mozart 1781-ben II. József színe előtt versenyre kelt Muzio Clementivel, ezt a művét adta elő. A parádés esemény igen jól összeegyeztethető a darab szokatlanul nagyvonalú virtuozitásával, az Adagio tempójú nyolcadik variáció hosszú trillaláncaival, az utolsó változat terjedelmes kadenciájával (szext-glisszandóval!) és végül az eredeti téma visszaidézésének immár meghonosodott gyakorlatával.

Hat variáció Paisiello témájára („Salve tu Domine”) K 398 (KE 416/e)

Giovanni Paisiello (1740–1816) „I filosofi immaginarii” (A képzelt filozófusok) című vígoperáját 1779-ben mutatták be Szentpétervárott; az osztrák fővárosban 1781-ben hangzott fel első ízben. Ennek a darabnak egyik férfikórusa („Salve tu Domine”) szolgáltatta a témát ahhoz a variációsorozathoz, amelyet 1783 márciusában megtartott bécsi hangversenyén mutatott be Mozart – minden valószínűség szerint a helyszínen rögtönözve a változatokat. Paisiello művészetét igen nagyra becsülte, sokat tanult tőle, és kettejük személyes kapcsolata is szívélyes volt. Ilyen módon megalapozott Dennerlein csoportosítása, amelynek értelmében „barátság darabok” címén foglalja össze Mozart néhány, hasonló impulzusból származó kompozícióját. Már a téma bemutatása elárulja, hogy érett korszak termése a mű. Valóságos zenekari hangszerelésben csendül fel a 3/4-es időmértékű F-dúr dallam. Az első variáció utolsó ütemei már a második variáció technikáját előlegezik, hasonlóképpen ennek vége is mintegy átvezet a harmadik változatba. A negyedik darab, a Minore (f-moll) utolsó ütemében szélesen kibontott Adagio kadencia nyitja meg az ötödik, dúrhangnemű variációt, amely trillaláncokban és kadenciaszerű kötetlen menetekben ugyancsak gazdag. Folytatólagosan következik az ellentétes irányú triolákban egyenletesen hullámzó hatodik változat, amely az ismételten nagyszabású, virtuóz kadencia után nem hozza vissza a témát, ellenben kötött ritmusú, új anyagú kódával ér véget.

Nyolc variáció Sarti témájára, K 460 (KE 454/a)

Giuseppe Sarti (1729–1802) 1784-ben – átutazóban Szentpétervár felé – Bécsben találkozott Mozarttal, akit még Olaszországból ismert. Mozart így írt róla apjának (1784. jún. 9-én): „Sarti rendes, derék ember! Sokat játszottam neki, sőt végül variációkat is csináltam egyik áriájára, amelyben sok öröme telt.” Sarti „Fra i due litiganti il terzo gode” (Két vetélkedő közül a harmadik jár jól) című operájának első felvonásában hangzik el a „Come un'agnello” (Mint egy bárány) kezdetű ária. A darabot 1782-ben, Milanóban mutatták be, Bécsben a következő évben láthatta Mozart. Különösen megszerette ezt a dallamot, nem érte be a zongoravariációkkal, hanem utóbb a Don Giovanni nagy fináléjában, a vacsorajelenetben is idézte. Ilyen módon ez is a „barátság darabok” közé sorolható.

A variációk – rendszerint kadenciaátmenetekkel eszközölt – összekapcsolásának korábban megkezdett gyakorlatát itt is folytatja Mozart, de kifejezetten csak a sorozat második felében, a hatodik változattól kezdve. Az igen nagyszabású és úgyszólván az eddigi variációs módozatokat összefoglaló hetedik darabban 4/4-re változtatja az addigi 3/4-es metrumot és Allegróra a ki nem írt, de nyilvánvalóan mérsékelt tempót. A darab közepén rövid mollvariáns is helyet kapott, végén pedig kadencia vezet az Adagio tempójú utolsó variációhoz. Ennek második tagja ismét mollhangnembe vált át, befejező szakasza pedig dúrhangnemű Allegro, új anyaggal.


Tíz variáció Gluck témájára, K 455

Gluck egyike volt azoknak a mestereknek, akik a törökös-orientális hangvétel zsánerszerű alkalmazása terén példát mutattak Mozartnak. A mekkai zarándokok című vígoperája (1764) Bécsben először 1776-ban került színre, majd új rendezésben 1780-ban mutatták be. 1783 márciusában Gluck megjelent Mozart hangversenyén, ahol a fiatal zeneszerző rögtönzött variációsorozattal köszöntötte idősebb, nagyhírű pályatársát. A variációk témáját A mekkai zarándokok cimű opera egyik dala („Unser dummer Pöbel meint”: a mi ostoba csőcselékünk azt hiszi) szolgáltatta. Egyébként ez volt Mozart első önálló nyilvános hangversenye Bécsben, és produkcióját nem csak Gluck, hanem a császár is meghallgatta. A variációk keletkezésének ideje tehát 1783. március 23., a kézirat azonban 1784. augusztus 25-öt tünteti fel a komponálás kelteként. Az Allegretto tempójú G-dúr téma egyszerű, lapidáris dallamát unisono oktávákban mutatja be Mozart: mintha az A-dúr szonáta „janicsárjai” dübörögnének ismét ama bizonyos „paradicsomi kapukon". Ami a variációkon elsősorban feltűnik, az a többszólamú kidolgozás: erre a korábbi sorozatokban nem találunk példát. Egyéb eljárásaiban – mollvariáns, metrumváltás, tempóváltás, kadenciák és végül a téma visszaidézése – a már ismert példákat követi.


Kilenc variáció Duport menüettjére, K 573

Jean Pierre Duport (1741–1818) francia gordonkaművész 1773-tól élt a porosz királyi udvarban, ahol jelentős zenei pozíciókat töltött be és többek között II. Frigyes Vilmost tanította.

A Menüett, amelyet Mozart változataiban feldolgozott, Duport egyik gordonkaszonátájában szerepel. Amikor Mozart 1789-ben Potsdamban járt, ezzel a kompozícióval próbálta elnyerni a porosz zenei élet e szürke eminenciásának jóindulatát. Nyomtatásban csak a zeneszerző halála után, 1792-ben jelent meg Artariánál. A változatok zongoratechnikai szempontból igényesek, bátrabban elszakadnak a témától, mint Mozart korábbi variációs művei. A zongorajáték különféle módozatait olyan rendszerességgel mutatja be, mintha pedagógiai célra készült volna. Éppen ezért nem folytatja az egyes variációk összekapcsolásának korábbi gyakorlatát, hanem kifejezetten arra törekszik, hogy egyéni arcélt, zárt körvonalakat kölcsönözzön az egyes daraboknak. A befejező variáció 2/4-es ütemekre tér át, kódája kadenciába torkollik, majd visszatér a 3/4-es téma.


Nyolc variáció Benedikt Schack témájára, K 613

Benedikt Schack (1758–1826) cseh származású tenorista és zeneszerző Der dumme Gärtner (Az ostoba kertész) című zenés vígjátékát 1789-ben mutatta be Bécsben Schikaneder színháza, óriási sikerrel. A darab egyik népszerű betétszáma volt az „Ein Weib ist das herrlichste Ding” (A nő a legcsodálatosabb valami) kezdetű dal, amelyet Mozart 1791 márciusában variációi témájául választott. A szokástól eltérő módon a dalnak nem csak vokális témáját, hanem hangszeres bevezetőjét is variálta és ezzel mintegy eleve meghatározta a tételek kétszakaszos formáját. Kivételt csak az utolsó változatban tett Mozart, amelyet magával a dallal kezdett, és a hangszeres kíséret motivikáját közjátékokban dolgozta fel.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz