Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Scarlatti: Szonáták

Domenico Scarlatti (1685-1757): g-moll szonáta (Macskafúga) K30 - L499

Scarlatti szonátáinak jelenleg 555 darabját tartja számon a zenetörténeti kutatás. A "szonáta" elnevezés, amelyet maga Scarlatti használt ugyan (főként egyedi darabokra vonatkoztatva), semmiképpen nem azonos a bécsi klasszikus mesterek hasonló műfaji megjelöléssel ellátott, több tételes darabjainak fogalmával. Bár a klasszikus szonátatétel kialakulásának korai fázisa egyes darabok felépítésén megfigyelhető (kontrasztáló témák, homofon dallamtípusok, a tonikáról a domináns hangnemre irányuló modulációs terv), valójában a szonáta mégis elsősorban hangszeres darab és nem zenei forma megjelölése ebben az időben.


Első opuszának megjelenése idején (1738) a zeneszerző 53 éves volt. Harminc szonátát magában foglaló gyűjteményét V. János portugál királynak ajánlotta, viszonzásul a nemesi rangért, amellyel az uralkodó kitüntette. Scarlatti e darabokat essercizi (= gyakorlatok) címmel illette. Valószínű, hogy a hercegnő oktatása közben szükség volt olyan tananyagra, amely kellemesen segíti át a növendéket egy-egy hangszertechnikai vagy előadási probléma megoldásán. Ilyen értelemben Scarlatti nemcsak a klasszikus szonáta alapját vetette meg egytételes kompozícióiban, hanem a 19. században közkeletű etűdökét is, hiszen nem egy szonáta valóban egy-egy meghatározott előadói feladatra koncentrál: trilla, arpeggio, hangköz-ugrások, hangismétlés, skála, tremoló, kézkeresztezés stb.


A technikai feladatok, amelyeknek megoldását egy-egy "gyakorlat" az előadó elé kitűzi, a modern zongorajáték soránis óhatatlanul felmerülnek: alapjában véve tehát Scarlatti örök időkre szóló zongoraiskolát teremtett szonátáival, amelyeknek hibátlan eljátszása ma sem könnyebb, mint a portugál királyleány tanóráin volt. De mint igazi nagy zongorapedagógiai művek, ezek is egy művészi világkép teljességét foglalják magukba.


Scarlatti feltehetően nem ismerte a vele egyidős Johann Sebastian Bach műveit, az őt ért hatások között elemzői a nápolyi operanyitány zenekari hangzását vagy a spanyol gitárzenét említik, de hallgatnak a kontrapunktikus gondolkodásmód északi eredetű befolyásáról. Mégis vannak olyan darabjai, amelyek Bach zongoraművei közé feltűnés nélkül beilleszthetők. A hegedű kamaraszonáta elemei éppoly harmonikusan olvadtak be stílusába, mint a concerto felelgető vagy motorikus hangzásképe. Harmóniai gazdagsága a nápolyi opera örökségére vall. Róvid, gesztusjellegű témái félreérthetetlenül szuggerálják azt a hangulatot, amely a művet mindvégig jellemzi. A többszólamú szerkesztésre láthatóan nem fordított nagy gondot Scarlatti, ha olykor mégis polifon feldolgozású témával indította szonátáját, a második témát dalszerű, homofon szerkesztésben alkotta meg.

Egyetlen, népszerű ellenpontozó műve, az ún. Macskafúga, nevét a zeneszerző halála után kapta. A különös - mai fülnek elsősorban a korunkbeli zenéből ismerős - téma "szerzője" ugyan lehetett volna valóban a billentyűkre tévedt macska, a valóságban azonban a nápolyi zeneszerzők gyakran éltek hasonló merész vonalú témákkal.


Az op. 1 harminc szonátájához Scarlatti a következő bevezetőt írta:

"Olvasó,
bárki légy is, műkedvelő vagy hivatásos, ne várj a művektől mélyértelmű zenei gondolatokat, hanem inkább a művészet azon szellemes tréfáját, amelynek segítségével elsajátíthatod a magabiztos és felszabadult cembalójátékot. (E mű) kiadására nem haszon, vagy dicsőség vágya késztetett, csakis az (alattvalói) engedelmesség. Ha megnyeri tetszésedet, ígérem, hogy szabad idődet további könnyű és változatos darabokkal teszem majd kellemessé. Fogadd emberként, és ne bírálóként, annál több örömöt lelsz majd benne. Hogy a kezek elosztását világossá tegyem, jegyezd meg, hog a jobb kezet D (diritta), a balt M (manca) betűvel jelöltem meg.

Isten áldjon."

Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz